Kosztolányi Dezső három éven át névtelenül írt antiszemita cikkeket

Azt, hogy Kosztolányi Dezsőnek volt egy fajvédő korszaka, szórványokból eddig is lehetett tudni, legutóbb Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész 2014-ben megjelent kötete, a Mint aki sínek közé esett foglalkozott az író szélsőjobboldali cikkeivel. Az érintett írások teljes tömege azonban, a maga lehangoló brutalitásában, még nem került a mai olvasó szeme elé. Három év terméséről van szó, az 1913-tól létező, a Tanácsköztársaság bukása után napilapként újraindított Új Nemzedék című katolikus sajtótermék Pardon című rovatáról, amelyet Kosztolányi szerkesztett és részben írt.

Névtelenül, tegyük hozzá, akárcsak Kádár Lehel és Lendvai István.

Rövidre zárhatjuk a dolgot: a Pardon rövid, ironikus vagy éppen gyilkosan sebző írásait olvasva az embernek arra a kínos belátásra kell jutnia, hogy az 1925-ben megjelent Mein Kampf meglepően keveset tudott hozzátenni az Új Nemzedék zsidóképéhez.

A kép, ahogy a rendes antiszemita toposzoktól elvárható, kiszámítottan szimpla. Feltűnik rajta a gazdag, minden rezsimhez dörgölőző, a hazát csak a pénze átmeneti szállásaként kezelő kapitalista zsidó, az alulról hatalomra törő, szakszervezeteket uszító, forradalmat csináló kommunista zsidó – aki persze felsőházi tagsághoz jutva már a polgári rend szigorú őre –, a liberális zsidó, akinek szabadságvágya csak a háziurakat, szénüzéreket és tőzsdéseket szolgálja, ezenkívül pedig a bármilyen, kizárólag a fajtársakhoz lojális zsidó, aki a forradalomban letiporta az országot, de még a nemzeti kurzus alatt is uralja a földjétől, folyóitól, munkájától és vagyonától megfosztott őslakosságot.

Egyszóval a zsidó, a zsidó, a zsidó.

Természetesen ezeknek a cikkeknek hátterük, így magyarázatuk is van, részint a régi jó antiszemitizmus, részint az azt hisztérikus fokozatra kapcsoló kommün, illetve annak zsidó többségű vezetése. Tamás Gáspár Miklós Ki az antiszemita? című cikkében (ez a Rubikonline-on lelhető föl) minderről ezt írja: „Ez nem magyar jelenség. Nagyon sok zsidó játszott szerepet a bolsevik, a mensevik, a szociálforradalmár (eszer) és anarchista mozgalomban 1917–1921-ben Oroszországban, jelentős részben zsidók voltak a Bajor Tanácsköztársaság vezetői, a németországi és ausztriai szociáldemokrata és kommunista párt vezetői, az illegális kommunista és a legális szocialista mozgalom vezetői egész Kelet- és Közép-Európában; jelentős – sőt: döntő – volt a szerepük a radikális értelmiségben és a huszadik század minden nagy lázadásában.” Hozzáteszi: „Erre nincs definitív magyarázat.” De: „Ha ez nem érdekes probléma és kutatási téma, akkor semmi sem az.”

De a közvélemény nem kutat. A kor embere elvesztett háborút látott, két forradalmat, különböző színű terrorokat, halottak százezreit, szegénységet, a társadalom széthullását, a még alá nem írt, de brutálisnak ígérkező párizsi békéket, és azt kérdezte: ki tette ezt vele? Neveket akart. A sajátjára nem gondolt persze.

Egy nevet kapott, all in one.

A tanácskormány augusztus elején mond le, az Új Nemzedék szeptember végén indul újra a romokon, déli bulvárlapként. A cikkek alapján ma azt mondanánk, hogy mániákusan ellenségzabáló utcai harcos volt, akár a szélsőjobboldali Breitbart Amerikában, vagy a 888.hu idehaza. Az ellenség legtöbbször a Népszava volt, s mivel az sokat írt a fehérterrorról, a Pardon is ezt tette, kétféle taktikával. Vagy azt magyarázta el, hogy ilyesmi nem létezik egyáltalán, vagy megsértődött: ha mégis létezne fehérterror, ugyan miért ne lehetne a vörös után? Csak a komcsiknak volt szabad? De vannak egyszerűen csak kínos írások is. Íme, egy közülük, a címe: Terror vagy nem terror:

„Hogy méltóztatnak mondani reggeltől-estéig, estétől reggelig? Fehérterror, elnyomás, továbbá munkanélküliség, nyomortenyésztés, hatalmi tobzódás. Hát igen, kedden délután négy órakor a budai Krisztina téren néhány felismerhetően liberális és ismerten újságíró egyén rávadított egy sereg suhancot arra az öregasszonyra, aki keresztény lapokat merészelt árulni… Hát liberális urak, ez nem volt terror ugye… Az a szegény asszony, ugye, nem proletár…”

A másik cikk, A tanítónő már fenyegetőbb.

„…a Vígszínház előadja Bródy Sándor hírhedett darabját, azt a darabot, amelyben a magyar vidék olyan hülye, olyan gazember, olyan elmaradt… Pardon, de ha a nemzet erre a szükségtelen inzultusra a maga módján talál megfelelni, talán mégsem lehet majd terrort kiabálni, ugyebár.”

Az országban, ahogy ez majd a huszadik század teljes terjedelmében megszokott lesz, minden család sirat valakit, mindenki szegény, a Pardon cikkei pedig gyakran szólnak arról, hogy nincs szén és olaj a petróleumlámpába, hogy még a dohányt is fejadagban mérik, hogy a szerző hat éve nem csináltathatott ruhát, mert nem telt rá, hogy a győztes államok elől menekülő magyar tisztviselők és értelmiségiek családjai a pályaudvarok marhavagonjaiban élnek. „Budapest a szegények és a könnyek városa” – írja októberben a Magyarország című lap.

A Pardon pedig azt írja, hogy a szíriaiak (értsd: zsidók) eközben a Lipótvárosban román tisztekkel mulatnak, és könyörögnek Holban, később Mosolu városparancsnoknak, hogy ne vonuljanak ki, mert a zsidók félnek a magyaroktól.

De mit csinál a többi szír, ha épp nem cujkát iszik?

A Nemzeti Demokrata Párt liberális polgári alakzat volt, kezdetben az antibolsevista és királypárti Vázsonyi Vilmos vezette, a Pardon azonban sima zsidó pártnak látta s láttatta. Az írás Glücksthal Samuról szól, aki a párt képviselőjelöltje volt, később felsőházi tag lett, és a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke.

„A nemzeti földrengés tehát Glücksthal doktort, úgy is mint demokratát, úgy is, mint Samut revelálta szegény hazánk váltságául. Glücksthal? Nagyon jó. Névnek is, nemzeti reménységnek is.” Egy másik írásban: „A párt demokráciát ígér, de nem a magyarságnak, hanem annak a fajtának a nevében, amely az elmúlt rémuralom alatt tajtékzó szájjal vágtatott előre, s ma, hogy visszatért a »régi rend«, újra a nyeregben ül.”

Arany Zsuzsanna megpróbálta kiválogatni, hogy mit lehet utólag Kosztolányi nevéhez kötni, és mit nem. Nagyon sokat igen. Kosztolányi túl jó író volt, társai túl közepesek, a különbség azonban csak stiláris. Mindegyik cikkben „A zsidó” fixációjával megvert, kisebbrendűségi érzésekkel küzdő, tehát sértett és gőgös magyar fajvédő keserű hangja szól. Arany Zsuzsanna azt állítja, hogy kollégáival ellentétben Kosztolányi sorai nem tartalmaznak sértő vagy dehonesztáló kifejezéseket, vagyis az író lehet ugyan maróan gúnyos, de sosem karaktergyilkos, nem akarja a célszemélyt morálisan megsemmisíteni. Efelől, az azonosított cikkeket olvasva, lehet némi kétségünk.

Más. Vagyis ugyanaz. Íme, a Tudja ön, mi az a gajdesz? című írás.

„Most az a mániája annak a bizonyos Nyugatnak, hogy mi csupa aszkétákat, ártatlan vegetariánusokat és szandálban járó teozófusokat akasztunk a Margit körúti fogház udvarán. Hol egy német újság nevezi angyalkájának Lukács Györgyöt, hol Anatole France, az agg félzsidó tiltakozik Korvin Klein Ottóék barbár elintézése ellen. Pardon, Európának könnyű. Használat előtt van a vörös ciánkálival, de mi használat után. Mi tudjuk, mi a gajdesz, ők nem.”

A gajdesz jelentése amúgy: pusztulás, halál.

A Pardon jellemzően nem választott magának ideológiát, a három szerző egyszerűen magyar, ami azt jelenti: minden és semmi.

A Kik a konzervatívok? című írás szerint „nemes értelemben vett liberalizmust, progressziót, szocializmust ma csakis a magyar és keresztény lapok hirdetnek itt, melyek a koldusbotra jutott magyarság igazát kiáltják”. Azért írtuk ezt ide, hogy legyen valami szórakoznivaló is.

Ezek után megkérdezhetjük magunktól, hogyan is számolunk el a huszadik századi prózanyelv megújítójának, a csodálatos költőnek ezzel a három évével, bár az igazi kérdés az, hogy ő maga hogyan számolt el vele. Hát sehogy.

Dacára a névtelenségnek, elég gyorsan lebukott. Előbb Szabó Dezső leplezte le, majd a felesége, a zsidó származású Harmos Ilonka fecsegte ki, hogy a rovatot zseniális ura találta ki és viszi. 1921-ben, amikor már páriának számított baloldali és liberális körökben, Kosztolányi kilépett a laptól, és talán abból is, ami ő addig volt. Az életművén ez a három év nem érződik, de az is igaz, hogy attól mindez még az életmű része. Egy mondata volt erről: „antiszemita is voltam” – írta, de nem közölte, mi vitte el idáig, és hogy miért volt anonim antiszemita. Nem tudni. Sok, bizonyára magyarázható oka lehetett erre, ám Bíró-Balogh Tamás szerint senkinek nem kötelező antiszemita cikkeket írni, és ehhez nincs is mit hozzátenni.

Az is tény, hogy Kosztolányi későbbi írásaiban egy ideig kerülte a pardon szó használatát.