Korszakhatár

– A Golden Globe átadóján duplán örülhetett: art directora volt a Ridley Scott rendezte Mentőexpedíciónak, amely a legjobb vígjáték díját kapta. Miként került a Mars-kalandba?

– A Mid Atlantic Films nemzetközi filmgyártó cégnél tudják rólam: időnként szívesen részt veszek nagy költségvetésű film látványtervezésében is, mert érdekel, hol tart épp a legkorszerűbb technika. Ridley Scottnál terveztem a repüléskontrollt, dolgoztam a „White room” és a Mars-bázis kialakításán. De azért jobban szeretek művészfilmeket csinálni.

– Díjak még lázba hozzák?

– Öröm, ha fiatal alkotónak lendítik karrierjét. Természetes, hogy kapcsolatban vagyok a fiatalabb generációval.

– Jancsó Miklós az ön látványterében készítette – az 1994-es itthoni első holokauszt-emlékkiállítás kapcsán – az Elmondták-e? című dokumentumfilmet. Azóta több holokauszttémájú projektnek volt látványtervezője, valamint az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum állandó magyar kiállításának is. A Saul fia esetében fontosak voltak az így szerzett tapasztalatai?

– A filmben nem az épületek milliméter pontosságú rekonstrukciója volt a leglényegesebb, hanem az arc közeli képek peremén érzékelhető térstruktúra megteremtése, illetve az egykori halálgyár munkafolyamatainak hiteles ábrázolása. Mindezekhez Vági Zoltán történész barátommal ugyancsak tudtunk tanácsokat adni.

– Látványtervezőként inspiráló volt, vagy inkább teher, hogy a film végig az emberi arcra fókuszál?

– A filmkészítés első korszakaiban alaposan kidolgozták a díszleteket, mindent látott a színész, a rendező, az operatőr, a közönség. Aztán eljött az idő, amikor a színészek űrkatonaként hadonásztak partvisnyéllel egy zöld dobozban. A számítógépes készítést nem látja sem színész, sem rendező, sem operatőr. Csak majd a közönség. A Saul ennek inverze: mindent lát a szereplő, a rendező, az operatőr, de a közönség már nem. Ez közel áll a valósághoz. Ritkán torpanunk meg egy épület előtt, mérjük fel teljességében, hanem rögtön bemegyünk a kapun. A teret valójában az emberi mozgások, tekintetetek, zajok teszik értelmezhetővé. Izgultam, hogy sikerül-e filmen át is érzékletessé tenni a halálgyár térstruktúráját ezekből a rezzenésekből. Pedig már Stanley Kubrick megmondta, amikor a Shining című filmjét rendezte: a publikum nem hülye, amit nem lát, azt is ki tudja egészíteni. Az ő mozijában egy folyosón bicikliző kisfiú látványa az egész – valójában meg sem épített – szálloda minden zugát megidézi a nézőben. Mi azért a költségvetésünkhöz képest igyekeztünk a láger színtereként szolgáló egykor budafoki hadi raktárt is hasonlóvá tenni az eredeti helyszínhez.

– A meztelen holttestek látványa is erős hatású, őket Hód Adrienn mozgástársulatának táncosai jelenítik meg. A látványtervező választásai?

– Szinte mindent meg lehet már oldani high-tech bábukkal, ám az nagyon sok pénz. Színésznek, statisztának meztelen halottat mímelni meg brutális feladat. Ráadásul rakosgatásukat az átlagos prüdéria nem tűri el. Sokat törtük ezen a fejünket, és végül a Trafó Szabó Gyuriján keresztül megtaláltuk Hód Adriennt. A kortárs mozgásművészek teljes természetességgel táncolnak ruhátlanul.

– Sok szó esik arról, filmnyelvi eszközrendszerén túl mennyiben más a Saul fia, mint a korábbi holokauszttémájú alkotások. Ez ügyben van saját olvasata?

– Tíz éve kezdték feltérképezni a holokauszt korszakhatárait a kollektív emlékezetben. Az első a hatvanas évekig tartó amnéziás időszak volt. Az akaratlagos felejtés korszaka. Magyarországon ennek fő motivációja a probléma szőnyeg alá söprése volt, nem csak a túlélők felejteni akarása. Ezt követte a kérdések időszaka, amely ugyancsak kétirányú. Németországban a ’68-as generáció faggatni kezdte felmenőit arról: ők vajon mit is csináltak a náci időkben? Másfelől a túlélők gyerekei firtatták: hogyan tehették ezt veletek, vagy miként hagyhattátok, hogy megtegyék a szomszédaitokkal? Magyarországon ezek a kérdések nagyrészt függőben maradtak. A következő, részben máig is tartó korszakot az áldozatok nevesítésének igénye jellemzi. Törekvés, hogy ne egyszerűen számok legyenek, hanem nevesítsük őket, ismerjük meg konkrét sorsukat. Ezzel párhuzamosan kialakult az igény arra is: nézzük meg, lettek-e következményei annak, hogy szinte a science fiction világába illő módon tűnt el Európából hatmillió ember. A kutatók szerint az újabb korszakokban már nem is az eredeti eseményekre reagálnak az emberek, hanem az előző időszak megközelítéséhez képest reflektálnak, illetve átfedések is vannak a reflexiókban. Nemes László és Clara Royer forgatókönyve a mindenféle holokausztfeltárás, megközelítés mellett is megmaradt tabukat döntöget. A Sonderkommando tagjairól nem nagyon beszéltek még nagyközönségnek készülő műalkotásban. A Saul fia kapcsán nem csak bűnösségükről vagy áldozati szerepükről lehet elgondolkodni. A film a kollektív emlékezet klisérendszerén túllépve azt is megmutatja: egy ember obszessziója – a lehetetlen körülmények között is kényszeresen, mániásan el akarja temetni a fiút, akit fiának vél – képes mindent felülírni. Például a kliséket a lázadás motivációiról, magáról a lázadásról.

– Az egyedi megközelítés Nemes Jeles László alkotói képességéből fakad, vagy generációs szemléletváltást is jelez?

– Azt tartom legfontosabbnak: Nemes László és operatőre, Erdély Mátyás, illetve a főszereplő Röhrig Géza nagyon műveltek. Szakmailag kiváló filmkészítők között sem tapasztaltam olyan szintű klasszikus értelmiségi felkészültséget, ami ebben a három srácban benne van.

– Díjaikra adott egyes honi reakciók inkább antiszemita hörgésnek hangoznak. Bár voltak, akik a „szórványos” hördülésekről tájékoztató sajtót vádolták botránykeltéssel.

– A honi viszonyokon nem segíthet törvény, tiltás, büntetés. Számomra a szólásszabadság joga felettük áll. Más kérdés, milyen súllyal kell beszámolni a hőbörgésekről. Változást pedig az ismeretek bővítése hozhat. A hőbörgők vélhetőleg meg sem értik, amit a film megmutat. Annyi tudásuk sincs, amely alapján a jiddis szót értelmezni tudnák. De ez nem csupán az oktatási rendszer hiányossága. A már elhunyt történész barátom, Szabó Miklós mondta: mifelénk a kollektív emlékezetből hiányoznak a történelemmel kapcsolatos történetek, amelyek sosem lettek elbeszélve a családi ebédeknél. A jelenlegi rezsim is ráerősít a tradicionális problémakezelésre: „Jobb, ha nem beszélünk róla.”