Klimt kifulladásig

Aki akarta, megcsodálhatta a Kunsthistorisches Museum általa készített freskóit (ehhez csak egy állványzat kellett, hogy fel tudjunk mászni az előcsarnok oldalára), aki akarta, vázlataiban, grafikáiban gyönyörködhetett az Albertinában, a Leopold meg a Belvedere az (egyébként is ott látható) fő műveket aranyozta be (nem is nagyon kellett, ismerve a szecesszió atyjának vonzódását az aranyhoz), az Iparművészetiben dekorációs tevékenységére derült fény, Bécs városi múzeuma egyenesen Überdosis Klimt címmel nyitott tárlatot (magyarra – tekintve a tekintendőket – Overdose-nak fordítanám), ahol néhány csemege mellett az utókor tisztelgése is látható volt – és még sorolhatnánk, vég nélkül.

Az ősz végére elkészült az utolsó műterem, a hietzingi „alkotóház” felújítása is, ahol a rajongók megcsodálhatják a fogadószoba (rekonstruált) berendezései mellett az atelier (szintén rekonstruált) berendezését is, az utolsó (már befejezetlen) képekkel. És persze vannak (kölcsönzött) rajzok, képeslapok, levelek és magyarázó táblák, mettől meddig dolgozott itt a mester, miket alkotott, és kik voltak leghíresebb látogatói. Száz évvel ezelőtt a városnak ez a része persze világvégének tűnt (térkép is van, jól látható rajta, mennyire beépítetlenek voltak a telkek még), ma az egyik legelengánsabb, legdrágább része Bécsnek. A ház is megváltozott alaposan, az új tulajdonosok csinos villává alakították, a késői utódok pedig megmentettek mindent, amit érdemesnek ítéltek. Aki a tárlat végén körbesétál a szépen karbantartott, elegáns kertben, ne felejtse el (fotón láthatta is), milyen vadregényes volt a Feldmühlgasse 11. száz évvel ezelőtt.

És ha már itt jártunk, menjünk el a közeli temetőbe is: itt, a hietzingi sírkertben nyugszik a mester, az általa „aláírt” kő alatt: vigyünk egy szál virágot a sírra, és ne is csodálkozzunk el azon, hogy Klimt még itt is, örökzöldek és virágok között az élet győzelmét hirdeti.