Kincses Veronika olyasmire is választ ad, amit megkérdezni sem tudunk

De azért az az este elég nagy hatással volt az életemre. A Bohéméletet játszották, Pavarotti volt Rodolphe, Kincses Veronika énekelte mellette Mimit. Ha nagyon akarnám, ellenőrizhetném az emlékeimet, de minek, tökéletesen meg vagyok velük elégedve. Akkor, azon az estén azt éreztem, Pavarotti a sztár, de csak a szerep miatt sztár, ő a tenor és ő a túlélő, de a magyar énekesek vagy legalábbis a főbb szereplők abszolút ugyanazt teszik, mint ő. Polgár László, Sólyom-Nagy Sándor, Kincses Veronika.

Nem ezt szerettem persze legjobban, hanem azt, amin az emberek akkor már mulatni szoktak. De csak jobb esetben mulatni, inkább idegeskedni, vagy hivatkozási alapként használni: na, ezért nem járok én operába. Vagyis azt, hogy a szerelmespár nem tudta megölelni egymást. Mondjuk, nem is nagyon akarták, Pavarotti a „Milyen hideg e kis kéz- áriát” Mimi háta mögé állva énekelte, barátságosan a nő vállára tette a kezét, és hagyta, hogy elsöprő érzelmeit, szenvedélye tombolását csakis a hangja fejezze ki. Nyilván nem voltak szörnyen elsöprőek az érzelmei, de dolgozott helyette a hangja és főleg Puccini, én meg azt éreztem: igen, ez kell nekem, ez a szenvedély és ez a szemérem. Elég, ha a lelkünk hatalmas, nem kell mindent tetté változtatni, hogy érthető, félreérthető, sérülékeny legyen, az érzelmek tisztán, vegyítetlenül is elérik a másikat. Vagy nem érik el, az sem baj.

Már nem Pavarottiról beszélek, hanem Kincses Veronikáról. Mert ő ilyen maradt mindig. Az ember közben átszokott minden másra, ma már karcsúak az énekesek, de ami ennél fontosabb: meg mernek halni a színpadon, sírnak, hörögnek, szenvednek, szeretnek, a valóság a maga nedveivel és szagaival odapofátlankodott a szent helyre, és mindegy, hogy ez tetszik-e vagy sem; ez van. A világot ma nem a hangképzés eleganciája, a biztonság, a muzikalitás, a formálás természetessége izgatja, hanem a szex. A korszerű opera-előadásban a hang csak ajzószer, sőt, az egész előadás is ajzószer, amire persze joggal válaszolja bárki, hogy soha nem is volt ez másképp, de ma mégis túl átlátszó nekem ez az egész. Utálom, ha meztelenül énekelnek. (Igaziból persze nem utálom, de ezt most nem szívesen vallom be.) Mindenesetre az világos, hogy most éppen nem Kincses Veronika és a Kincses Veronika típusú énekesek idejét éljük.

Álljunk meg egy pillanatra: mikor éltük igazán az ő idejét? Kincses Veronika kikezdhetetlen énekesnő, szép hang, biztos muzikalitás, nem emlékszem, hogy valaha is hamis hangot hallottam volna tőle, ízléssel és magától értetődő természetességgel épít föl egy áriát, és intelligens művész. Még olyasmire is tőle kaptam választ, amit megkérdezni sem tudtam. Soha nem értettem, mi bajom van az Adriana Lecouvreur című operában a címszereplő híres áriájával. Ezt a rejtélyt is Kincses Veronika oldotta meg nekem: mert ez az ária valahogy nemet tévesztett, olyan, mint egy tenorária, középfekvésben csordogál, és a végén kifut egy csúcshangra. Teljesen igaza van. Elénekli, tisztán, pontosan, mégsem akar vele semmi különöset.

Erre szokás azt mondani, hogy Kincses Veronika igaziból Puccini-énekesnő, az ő világa a „kicsik” világa, nem színésznőket kell énekelnie, páncélos lovagnőket és félistennőket, hanem művirágkészítőket, boldogtalan apácákat, az élet által megcincált boldogtalanokat. Pillangókisasszonyt főleg, ahol el is mondhatja: „Mi a kis dolgokhoz szoktunk, a szerény és csöndes dolgokhoz.” Ha Kincses Veronikához egy szerepet kell társítani, akkor az nyilván Cso-cso-szan lenne. Nem is érdemes ezzel vitába szállni, bár emlékszem egy Kincses-jubileumra az Operában, mindent énekelt, csak éppen Pillangót nem. Talán nem véletlenül. Talán akkor lett elege abból a szép, kerek világból maga körül.

Talán nem is annyira kerek a világ körülötte. Előkerestem egy árialemezét, nem nagyon régi felvétel, Mozartok és Puccinik, olyasmik is, amiket nem szokott énekelni, de ahelyett, hogy ebből valami izgalmas sülne ki, meglehetősen egyhangú az egész. De csak az utolsó számig, ahol hirtelen megszínesedik az egész, tizenegy fáradt ária után az Otellóból a Fűzfadal, s benne van az összes Kincses-erény, tiszta, kerek, elegánsan formált, mégis csupa szomorúság, érzelem, tartalom. Másik Kincses Veronika énekel, és az ember rögtön azt gondolja: nem az a lényeg, hogy másik, hanem hogy az igazi. Csak mintha ez az igazi többnyire túlságosan is féltve lett volna. Titkolva, óva, rejtegetve, hogy ne lássák illetéktelenek. Mintha az éneklés annyira kegyetlen foglalkozás lenne, hogy csak szakmaisággal felpáncélozva lehet kibírni. Aztán a nagy rejtegetésben végül már az illetékesek sem látták mindig, hogy milyen énekesnő Kincses Veronika.

Nem akartam a jéghegyről meg a csúcsáról beszélni, azért mondom inkább, hogy a hallható tartomány. Minden hang a hallhatóból és a hallhatatlanból áll össze, nemcsak azt halljuk, amit valóban hallunk, hanem azt is, amit nem hallunk. Néha azt érzem, hogy a hallható Kincses Veronika elrejtette előlünk a hallhatatlant. Nem panaszként mondom, mert így is minden nagyon rendben van. Tényleg nem panasz. Csak néha a szívem szakad meg miatta.

Kincses Veronikát augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki.