Kezelési útmutató a magyarokhoz

Ha kényelmes az ember, szeret sztereotípiákban gondolkodni. Ez felment a dolgok macerás vizsgálata, a véleményalkotás felelőssége alól. Ellenzékben vagy kormányon látatlanban tudjuk, politikai ellenfelünk mit akar mondani, néhány publicista esetében pedig már a félig befejezett mondatokat is be tudjuk fejezni, ha pedig nációkról van szó, rendszerint kész a válasz. A német precíz, az angol kimért, az ír robbantgat, a spanyol heves, a görög lusta, a lengyel testvér, a magyar pedig... Hát éppen ez az. Arról esik szó Lackfi János könyvében (Milyenek a magyarok?), hogy más nációk sztereotípiái és a sajátjaink szerint milyenek is vagyunk mi igazából.

Nos, elsősorban is szeretetre méltóak. Mi legalábbis nagyon szeretjük magunkat és magyar társainkat, legalábbis addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy az illető felmenői között akadt nem magyar is. Aztán meg okosak vagyunk, hiszen a golyóstolltól a gázüzemű hűtőszekrényen át az atombombáig seregnyi korszakos találmány alapján dicséri találékonyságunkat a nagyvilág. Kreativitásunk egyébként is példás, hiszen ha nincs tengerünk, hát elnevezünk valamit annak, ami nagyon hasonlít rá, mert ha a magyar hinni akar, akkor ott nagyon nagy lesz a hit.

Kiderülnek a könyvből nemzeti gyengeségeink is. Kezdők számára megtanulhatók – gyakorlottabbak számára feleleveníthetők – az adókkal trükközés magyaros módszerei, a kulturálatlan alkoholfogyasztáshoz kapcsolódó problémák és adomák, illetve felelevenedik nemzeti tévutunk a szalonnával tűzdelt cigánypecsenyétől a vajon párolt sárgarépán át vissza, a pacalig.

Apróbb tévedésektől eltekintve – Szent Istvánról azt állítja a szerző, hogy utód nélkül holt el, s emiatt volt kénytelen Szűz Mária oltalmába ajánlani hazánkat – vicces könyv ez. Mindent megtudunk belőle magunkról, amit eddig is tudtunk, csak valamiért az évek során feledésbe merült.

Berkó Pál