Kettős játszma

Ennyire lestrapált, agyonhasznált címet nehéz lehetett találni. No de, forgalmazóink nem ismernek lehetetlent. Érdeklődéssel várom a Hamlet című romantikus komédiát, a Rómeó és Júlia természetfilmet, az Othello címen esedékes magyar dokumentumsorozatot.

Szerencsére nálunk csak a cím „készült”, a film meg a BBC-nél ír koprodukcióban. Tárgya az évszázados és minden kompromisszumkeresés, kiegyezés dacára ma is fel-fellobbanó ír–brit viszály, bel- és vallásháború, a terror és az elhárítás nyílt és titkos küzdelme, éppen 1993-ban. Lehet firtatni, hogy honnan ez a szó szerint gyilkos ellenszenv, a kölcsönös keménység, a provokáló indulat a nagyrészt közös történelmű nemzetek között. Miféle parancsoló hagyomány, könyörtelen etika feszíti egymás ellen a szereplőket? Lehet azon is elgondolkodni, hogy milyen ügyeket és ügynököket kényszerítenek össze a történések, s hogy vajon a zsarolások és lappangó gyanúsítások mifajta robbanásokig vezetnek.

A film a mai mozikban látott-hallott vérgőzös, sorozatlövős, hullahegyes műveknél sokkal emberszabásúbb. Nyilván ezért is érezzük a belfasti drámát valóságosnak. A sarokba szorítottak kétségbeesett küzdelmének, amelynek következtében új, más emberek szorulnak sarokba: informátor és tartótiszt, családtagok, összetartozók, titkosrendőrök és gerilla katonák.

A fényképezés szűkre szabott terekben ábrázolja hőseinket, mutatványos megoldásokat nem vállal, nem is keres. Hangsúlyozottan visszafogott, mindennapi gesztusokra és megjelenésre épít a színészi játék. Szinte a hajdani neorealizmusra emlékeztetően egyszerűek a helyszínek, majdhogynem kopárak. A környezet szerény, benne a hangulatok is nyomottak. Épp ennek a degradált, mindenféle hatásvadászatot mellőző „antinyelvnek” a következtében ér el roppant erős hatást a többszörösen meglepő befejezés.

(Rendezte: James Marsh, játssza Andrea Riseborough és Clive Owen.)

Bölcs István