Keszeg és tündérrózsa

Egy pillanatra elsápadunk, mert mi lesz a biciklinkkel (érvényes jegye van), talán fel sem férünk egy ilyen pótjárműre. Aztán megnyugtatásul közlik: az előző információ téves, helyettesítő buszok sem lesznek, a következő vonat két óra múlva indul, kérik szíves elnézésünket.

Egy szemüveges srác felháborodottan hívja a barátnőjét, egy cigány ember földhöz vágja a kalapját, mond valami cifrát, egy korpulens férfi pedig a jegypénztárnál reklamál. Hogy a Duna másik oldalán nem így mennek a dolgok. A pénztárosnő hallgat, megértette a panaszt, de nem tehet semmit, és azt sem tudja, ki ezért a felelős és hogy kinél kérhet az utas kártérítést.

Így jár az ember, ha kelet felé veszi az útját. De nem mérgelődünk, elvégre nyaralunk, és amúgy is kalandokra vágytunk. Ehelyett bekerekezünk a faluba és megkóstoljuk a helyi citromot egy virágos napernyős cukrászdában.

Ezután már annyira akklimatizálódtunk, hogy meg sem rezzenünk, amikor a hangosbemondó közli, hogy vonatunk előreláthatólag harminc percet késik. Szó nélkül leülünk a járdaszegélyre és útiregényünkbe mélyedünk. Nem emlékszem, hogy mikor örültem ennyire egy bedöcögő háromkocsis szerelvénynek. A férfiak segítőkészen feladogatják a poggyászt, a terményekkel teli kosarat, alvó csecsemővel a babakocsit és a nőies kerékpárokat. El is feledjük minden bosszúságunkat, amikor Poroszlónál az ablakon keresztül megpillantjuk a szigetekkel borított, kéken csillogó tavat.

A tókerülő túrát Tiszafürednél kezdjük. Két keréken a nyári napsütésben egész varázslatosnak tűnik a világ. A vízen tündérrózsák, a nádasban békanász, bőrünkön a szabadság íze. Suhanunk a töltésen, hatalmas fák, pipacsmezők kísérnek minket kilométereken keresztül. Egyik helyen zöld gyík kerül a lábunk (vagyis a kerekünk) elé, máshol kócsagok, gólyák repülnek felettünk. A lekaszált réten pattog a széna, a parton horgászok szenderegnek. Tiszaderzsnél fürdőző iskolásokba botlunk, aztán egy limonádé után egyenesen Abádszalókra hajtunk.

Itt a GPS egy kicsit megtréfál minket, nem találjuk a szállásunkat, elveszünk a falu közepén. Nincs mese, le kell szállnunk a nyeregből, meg kell szólítanunk egy élő embert. Tekingetünk erre meg arra is, de álmos és kihalt a környék így alkonyattájt. Aztán meglátunk egy fekete hajú, mosolygós férfit, aki rózsaszállal a kezében vonult az árokparton. Még csinos nyakkendőt is viselt az öltönyéhez, talán egy esküvőre tart. Kérdésünkre aztán barátságosan és akkurátusan elmagyarázza, merre találjuk a közkedvelt vendégházat. Mindössze három kilométer, és ne ijedjünk meg, ha az egyik oldalon csak a puszta, a másik oldalon pedig egy lucernás lesz, mert az a jó irány. Egyébként pedig óvodai ballagáson volt, azért ilyen ünnepélyes. Aztán búcsúzóul még integet is.

A vasúti kaland és az egész napos biciklizés után már csak a vacsorára tudunk gondolni, ezért mihelyt elfoglaljuk a szobát, elgyalogolunk a helyi csárdához, de azért még megnézünk pár tyúkot, legelésző tehenet és margarétát. Emőke barátnőm csirkét rendel salátával, én pedig várom, hogy tányérra kerüljön a paprikás lisztbe forgatott harcsám. Hogy gyorsabban teljen az idő, lapozgatjuk Abádszalók idegenforgalmi szórólapjait. És az egyik oldalon ismerős a mosoly: az árokparton éppen Balogh Gyulát, az abádszalóki polgármestert sikerült megszólítanunk, aki idén májusban nyerte el a szavazatok többségét egy időközi választáson a Fidesz–KDNP színeiben.

A második nap egyik legemlékezetesebb pontja kétségkívül a reggeli. Mert a mesebeli kertben nemcsak kontinentális kiflit és zsemlét kapunk vajjal, dzsemmel és némi rántottával, hanem egy tál sulyompálinkával töltött rózsás és biciklialakú csokoládét is. És mindehhez ott van a vendéglátónk, Szabó István (aki eredetileg szakács, most idegenforgalmi szakember, vidékfejlesztő, a Tisza-tó Térsége Leader Egyesület elnöke és csokoládéöntő), akitől csak egy apróságot kérdezünk, aztán órákig hallgathatjuk a történeteit.

Megtudjuk, hogy a Tisza-tó emblematikus vízi gyümölcse a sulyom, más néven jezsuitadió vagy vízigesztenye. Ezer évvel ezelőtt eleink még istennyilának is hívták, ugyanis szúrós termése parittyába téve remek fegyvernek bizonyult. Megesett, hogy méregbe mártották vagy felszórták vele a település határait, hogy ha idegen kószálna a környéken, meghallják a jajgatását. A bronzkor burgonyáját a két világháború között még árulták a piacon. Lisztjéből az Alföldön lepényt sütöttek vagy az érett termés belsejéből húsok mellé savanykás mártást készítettek. A pikáns sulyomszósz a Tisza-menti vendéglőkben itt-ott még szerepel az étlapon. A sulyom a nyári forróságban hűsíti a vizet, árnyékot ad a halaknak. Nyugat-Európában annyira megritkult, hogy veszélyeztetett növénnyé lett. Nálunk a Tisza-tónál viszont olyan mennyiségben fordul elő, hogy úszókaszával kell ritkítani, mert csak így védekezhetünk az elmocsarasodás ellen. Így állt elő az a helyzet, hogy az Európában védelem alatt álló növényt uniós támogatás segítségével irtanunk kell.

Mindezt Szabó István a reggeli kávé mellé meséli nekünk, bordó kötényben, rajta tiszavirág és uniós csillagok. Aztán egy csuporban sulyomlekvárt is hoz, amit maga főzött, ezek után elhisszük, hogy a vízidióból pálinka is készült. Vidékfejlesztő szakemberként évek óta próbálkozik a környék idegenforgalmának fellendítésével, ennek része a sulyomkrémes csokoládé. Elkötelezett abádszalóki, de elmondja azt is, hogy a természet gyönyörű ugyan, de a helyi emberek és a falvak helyzete egyáltalán nem rózsás. Egyre kevesebb a munkalehetőség, az értelmiség pedig elvándorol, magára hagyja a Tisza környékét. Óriási törést jelentett a vidék életében az iskolák államosítása. Abádszalókon híres művészeti iskola működött, ide hordták messzi földről a gyerekeket, lelkes pedagógusok szervezték a vetélkedőket, kirándulást, kulturális programokat. Most aki teheti, más városban taníttatja a gyerekét. Régen az itt születettek közül sokan visszatértek tanárként az oktatási intézményekbe. Jelenleg a pedagógusok nagy része nem itt lakik, a legtöbben, ahogy leadják az óráikat, felülnek a buszra és elmennek. Nincs kötődésük, alig ismerik a helyieket. Egyébként meg egy-két bográcsos fesztivál, a nyaralók csónakáztatása és a kerékpárverseny nem ad hosszú távon kenyeret az embereknek.

Szóval van még mit megoldania a polgármesternek.

Búcsúzóul eszünk még két kanállal a sulyomdzsemből, csak hogy legyen erőnk az előttünk álló ötven kilométer letekeréséhez. A gáton a helyzet változatlan: tengerkék ég, lustán elterülő víz, forró napsütés. Egészen a kiskörei hallépcsőig tekerünk, ott megnézhetjük a 2014-ben létrehozott ökológiai folyosót, amelyben a halak – az unió által támogatott fejlesztésnek köszönhetően – már gond nélkül vándorolhatnak a Tisza-tó és az olykor tíz méterrel alacsonyabb „öreg” Tisza között.

Dinnyéshátnál teszünk egy kanyart Tiszanána felé, hogy aztán a Sarudi-öbölnél lássuk meg újra a tavat. A faluban egy háznál friss cseresznyét veszünk, Marika néni megmossa nekünk a kútnál, még széket is hoz a bringás pestieknek. A víz mellett halfalatozók, hideg sör, házi szörpök csábítják a kirándulókat. Poroszló előtt le is gurulunk a partra, hogy megízleljük a ropogós keszeget. Látunk még igazi susnyást, kákát (tényleg nincs rajta csomó), vakvarjút (ami más néven bakcsó, és egyáltalán nem vak, hanem vadászmadár), szürke gémet és egy egész tőkésréce-családot, fiókákkal együtt. Az Albatrosz kikötőben az ősz hajú halász egy kilenckilós pontyot fogott.

Késő délután tücsökzenére érünk Tiszafüredre.

Éjszaka halakkal, csónakázó polgármesterrel, békakirályfival álmodunk.