Kerserű látlelet: ez csak a világ vége
Nem igaz, hogy a tékozló fiút a család visszafogadja. A távollét magánya öl. A helyben maradás ketrece gyilkol. A família körül az „édes otthont” felemésztette a „családi tűzfészek”. Nincs hova visszajönni és nincs kinek kopogtatni. Louis, a távol élő színpadi szerző hiába utazik haza, hogy beavassa nem éppen agyonintellektualizált hozzátartozóit: halálos beteg. (Hogy ez AIDS-e vagy rák, mindegy is a végeredmény szempontjából.) Csakhogy a családtagok el vannak foglalva egymás gyűlölésével, gyalázásával: felvakart, el nem varasodó sebek fakadnak fel folyton egymáson.
Louis idegen lett, mert el mert menni és mert szűkszavú képeslapokat küldött csupán. A báty, Antoine rideg és erőszakos. Szerszámkészítő lett, az írást valami szemfényvesztő „megúszásnak”, úri huncutságnak tartja. Lenézi és irigyli. Suzanne, a betépett legkisebb lány nem ismeri a megérkezettet, nem is tudja megfogalmazni az érzéseit, a szándékait, a vágyait. A repülés és a taxi: szerinte megengedhetetlen könnyelműség. Az anya sem tudja, mit is gondoljon. Hol a körme lakkozása köti le, hol a megbékítés terve. Catherine, Antoine felesége még sosem találkozott sógorával, tegezni nem meri, feszeng a kínosabbnál kínosabb helyzetekben.
A szófukar családi mocsárból nincs kiút. A vegetatív lét kiöli a fogalmazás készségét a szereplőkből, nincs távlat semerre. (A képek szorosan komponáltak, a közelik és szuperközelik keretei közé szorított arcoknak nincs sem levegőjük, sem hátterük.) Szinte mindenkinek a hátából kiáll a kés, legalább szimbolikusan.
Kevés keserűbb látlelet készült még kínos emberi korlátainkról, mint ez a tragédia, amelyet a cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíjával tüntettek ki.
(Rendezte: Xavier Dolan.)
