Kémregény
Nemcsak az a baj Gorbacsovval, amit a hajdani Szojuz hívei a szemére vetnek, hogy lefegyverezte a szuperhatalmat, lemondott a hidegháborús vetélkedőben való részvételről, elengedte a szatellitállamokat, eltűrte és elősegítette a párt szétporladását és a SZU megszűntét, lepacsizott Reagennel és a Nyugattal. Nagy bajba hozta ő a kémregények szerzőit is.
Könnyű volt addig szortírozni. Az egyik oldalon ott voltak a jó emberek (CIA, MI5, MI6. stb.), a másikon a Gonosz katonái. Nem volt nehéz választani. Ahogy kifakult az ellenség vörös színe, egyre nehezebb lett meghatározni, „kihez képest” is vagyunk mi jók. Ledőlt egy viszonyítási mérce: megszűnt a szovjet hatalom.
A rendszerváltás ekképpen nemcsak politikatörténeti fogalommá lényegült, hanem könyvtörténetivé is. Kémeink ezentúl oly korban gázolnak kötésig, ami maga a zűrzavar. Volt szovjet titkos ügynökök, lengyel kémek, grúz potentátok, török maffiózók és angol elhárítók mozognak együtt és egymás ellen az új katyvaszban. Hol van már a két részre osztható világ áttekinthetősége, a frontok tisztasága, a játéktér egyértelműsége?
Még a kémregényeknek oly mestere is, mint John le Carré, el-elvéti a zavarosban halászók ábrázolását. Korábbi, roppant komplikált cselekményű műveiben is eligazodott az átlagolvasó. Most, a legújabban kiadott, újrafordított könyvét forgatva egyre többször érezzük a műfaj legnagyobb ellenségének megjelenését: az unalmat, a túlcsavartságot, az érdektelenséget. Nincs nagyobb veszély e produktumokra, mint az elfojtott ásítás, a „hol is tartottunk?” bizonytalansága, a lendület elvesztése.
Effélét éltünk át most, kik hívei vagyunk Frederick Forsythnak is, John le Carrénak is, Ken Follettnek is a maga helyén.
(John le Carré: Single and Single. Fordította Falvay Dóra. Agave Könyvek.)
