Kávéházi pillanatok

Gábor Andor valamikor, száz évvel ezelőtt, már megtette, hogy elüldögélt a kávéházban, megfigyelte, ki mindenki fordul meg ott, hogyan viselkedik, aztán megírta a Mit ültök a kávéházban? című könyvét, tréfásan felhívva kortársai figyelmét, hogy van élet a kávéházon túl is. De persze nemcsak a közös téma okán tetszene a Gábor Andornak a könyv, hanem a szerző megfigyelőképessége, éleslátása, pontos fogalmazása és fanyar iróniája okán is. Röviden azért, mert tehetséges. És Gábor Andor, tudjuk, szerette a fiatal tehetségeket. S bár Maros András, mint előző könyvéből – mely erősen korlátozott példányban még kapható egy-két vidéki könyvesboltban – tudhatjuk, már elmúlt negyven, Gábor Andornál mindig fiatalabb marad jó száz évvel.

Az ember azt gondolná, mi sem egyszerűbb ennél: az író fogja a laptopját, és beül az első keze ügyébe eső kávéházba, hogy megírja soron következő remekművét. S míg a kávéját meg az ihletét várja, megfigyeli, ami körötte történik. S ha már megfigyelte, sebtében le is jegyez ezt-azt. Egy beszélgetés foszlányait a szomszéd asztaltól, egy jelenetet távolabbról, érkezést, távozást, ilyeneket – csak hogy mozogjon a keze és beinduljanak az agysejtjei. És ha már lejegyezte, felteszi az internetre is, hadd olvassa, aki akarja. A többi már alakul magától. A Kávéházi pillanatoknak rövidesen híre megy, hamar rajongótábora lesz a világhálón, ez felkelti az éber szemű kiadó figyelmét, s a sok kis folytatásból rövidesen igazi könyv lesz.

Ha minden ilyen flottul menne! – hogy Woody Allennel szóljunk. De ne dőljünk be a látszatnak! Ez a könyv nem könnyű kezű irkafirkák sorozata, hanem nagyon tudatosan felépített, szerkesztett, alakított novellafüzér, melyben minden félmondatnak, minden pontosvesszőnek jelentősége van. Amelyből kirajzolódik egy különös, gazdag mikrovilág teljes rajza.