Ünnepek ünnepe - Az ajándékozás a génjeinkben van
Az ember ünneplő lény. Azóta vannak rítusai, amióta egyáltalán embernek számít, ajándékozni viszont még korábban kezdett – hallottuk Csányi Vilmos etológustól, az emberi evolúció szakértőjétől.
– Az embert a közösségi lét formálta gondolkodó lénnyé, a nyelv kialakulása előtt pedig alighanem éppen a rítus és a szabályok követése tette lehetővé számára, hogy mások szándékát megértse és a sajátját közölni legyen képes – mondta az akadémikus. Az ünnep pedig maga is rítus, a cselekvésnek olyan szabályrendszere, amelynek érzelmi csomópontjai vannak.
A rendszeresen ismétlődő élethelyzetek, a vadászat, a vetés, az aratás, az évszakok váltakozása, születés, halál, egy-egy korosztály felnőtté avatása mind megkívánja, hogy azt a közösség minden tagja és az újabb generációk is hasonlóan éljék meg. A rítus tehát viselkedési szabály, egyben felfokozott érzelem és szimbólum, eszmék, hiedelmek hordozója, amely megerősíti, hogy a közösség minden tagja a közös kultúrához tartozik. Így az evolúció során lassan megjelenik a törekvés is, hogy az egyén a közösség tagjaként meghaladja saját létének határát, az univerzum részeként is felismerje magát, Istent keresse.
– Rítusokra a modern embernek is szüksége van, hiszen eredendően az volt a vasárnap is, amikor az emberek felhagytak hétköznapi foglalatosságaikkal, hogy a közösségnek és a családnak szenteljék magukat, vallási szertartásokon vegyenek részt, ünnepi ételeket szolgáljanak fel vagy éppen vásározzanak az összes ahhoz illő mulatsággal. Mára azonban sajnos elsorvadtak a közösségek és vele elsorvadóban vannak a hétköznapi ceremóniák, a keresztelők, lagzik, virrasztások is. Egyre kisebb közösségek ünnepelnek egyre tétovább ünnepeket – állítja Csányi Vilmos.
Maradt azonban még egy-két olyan ünnep, amikor az emberek szeretnék kiélni egész évi rítusigényüket, és legalább egyetlen napon átélni valami csodát. Ez persze aligha sikerülhet, mert
nem egy nagy rítusra lenne szükségünk, hanem sok kicsire, ami megtart minket egy élő közösségben.
Mégis, a karácsony, Jézus születésének napja globális ünnep, a világ legnagyobb közös rítusa. December 25-ét a niceai zsinat valamikor 325 és 335 között választotta a Megváltó születésnapjának a pogány Sol Invictus, a Győzedelmes nap helyére, arra az időpontra, amikor a nappalok megint egyre hosszabbra, az éjszakák egyre rövidebbre fordulnak.
– Remek döntés volt! – lelkesedik a professzor. – A korai közösségek, amelyek kiszolgáltatottak voltak a természet erőinek, nagyon is jól ismerték az életüket megnehezítő vagy éppen megkönnyítő természeti változások időpontjait. Mindenütt megünnepelték a leghosszabb éjszaka után következő napfordulót.
A hatalomnak – folytatja a tudós – régi fogása, hogy rátelepszik meglévő rítusokra, amelyeket megszüntetni nagyon nehéz lenne, ha nem éppen lehetetlen. Új szokást bevezetni pedig kétes kimenetelű vállalkozás, ritkán sikerül. A legnagyobb eséllyel az kecsegtet, hogyha egy meglévő rítust átvesznek, annak új nevet adnak, új célt rendelnek hozzá, és megpróbálják elfeledtetni eredeti értelmét, ahogy a téli napforduló ünnepével is történt. Ez mindig működött és kicsiben ma is működik.
Sok évezredes, a kereszténységnél hosszabb története van a karácsonyfán villódzó ünnepi fényeknek is, amelyek eredetileg lángocskák voltak, akárcsak a fények zsidók ünnepének gyertyáin. Etnográfusok, humánetológusok szerint a primitív törzsek, bárhol is éltek vagy élnek, bármilyen etnikumhoz tartoztak, bármilyen nyelven beszéltek vagy beszélnek ma, mindig körbetáncolták a tüzet, a lángok varázsos fényei extázisuk örökös forrásai voltak és maradtak.
– Érthető – bólint rá Csányi Vilmos. – Gondoljuk csak el, hogy amikor egészen minimális ismereteink vannak, a természetről éppen annyit tudunk, ami az életben maradáshoz elég – persze nem a törékeny egyéni léthez, hanem a közösségéhez –, micsoda változás, amikor megjelenik
a tűz. Fényt ad, és meleget, emészthetővé teszi az értékes ennivalónak azt a részét is, ami korábban pocsékba ment. De pórul jár, aki meg akarja simogatni, és mindent elpusztít, ha elszabadul. Éltető erő és veszély: számtalan rítus főszereplője. Persze, hogy az ünnepek ünnepe sem lehet meg nélküle.
A karácsony globális ünnep. Megülik azokban az országokban is, ahol ilyenkor rekkenő nyár van, a karácsonyi ebédet az emberek fürdőruhában fogyasztják el a tengerparton. Miklós püspök, akiből néhol félreértések folytán Santa Claus lett, az ottani kirakatokban is bundába öltözve, hóesésben száguld rénszarvasszánján, Japántól Elefántcsontpartig éneklik ugyanazokat a karácsonyi dalokat. Csányi Vilmos úgy gondolja, hogy ez is a niceai zsinat újítóinak leleményét dicséri.
Olyan hagyományt indítottak el, amelynek fókuszában nemcsak Jézus születése áll – bár a hívő keresztény emberek számára ez is nyilván nagyon fontos –, hanem valami olyasmi, ami megszólítja a más vallásúakat és a nem hívő embereket is. A karácsony magának a szeretetnek a rítusa lett, amely minden ember elemi igénye. Egész évben ellentéteink voltak, olykor veszekedtünk, néha kiabáltunk, botorkáltunk előre az életben, de legyen legalább egy napunk a szereteté! Jogos, bár hiú remény.
Könnyű volna úgy képzelni, hogy a karácsonyi ajándékozás a konzumtársadalom, a kereskedők trükkje, hogy minél több hasznuk legyen. De nem így van. Olyan ősi ösztön ez, amely az emberré válás hajnalán rögzült.
– Az emberi közösségek kialakulásának idején hatalmas, vérszomjas lények között kellett helyt állni, sőt, fölöttük az uralmat megszerezni – meséli Csányi Vilmos. – Ez nem ment anélkül, hogy az ember lobbanékony és agresszív vadászból olyan, hordában élő lénnyé váljon, amelynek egyedei békésen együtt ülnek a tűz körül, megférnek a másikkal, együttérzés költözik beléjük. Mert csak együtt erősek. Mindennek a titka a táplálékmegosztás. Az, hogy az elejtett zsákmányból a közösség minden tagja részesült, olyan vívmány volt, amely az egész jövőt átalakította. Akkor, amikor a Föld még nem egyetlen globális falu volt, számos nomád vadász törzsnél megfigyelték, hogy a zsákmányt bárki ejtette el, abból a közösség minden tagja kapott, ráadásul nem is az osztotta el, aki elejtette a vadat. Az átlagos fogyasztás kétharmada a családon kívülről származik.
Csányi Az emberi viselkedés című könyvében szórakoztatóan írja le a kung busmanok „hxaro” csererendszerét. A csoportban mindenki a személyes kapcsolatain alapuló hálózat tagja, minden résztvevőnek nagyjából kiegyenlített ajándékozási kötelezettsége van. Nem más ez, mint valamiféle szociális biztosítási rendszer. Egy-egy személynek átlagosan 16 partnere van, akivel rendszeresen ajándékokat cserél, és ez a partnerség apáról fiúra száll. Érdekesség, hogy a csereberélők 60 százaléka nem is az adott csoport tagja, így gyakran 200 kilométere is elviszik ajándékaikat, hogy ott aztán enni kapjanak, illetve hogy a partner földjén még vadászhassanak is.
A táplálékmegosztás rítusa, parancsa kiélezett helyzetben máig is érvényes. A professzor generációjának feledhetetlen élménye Szergej Bondarcsuk Emberi sors című filmje, amelyben egy hadifogolytábor egyik rabja kihallgatóinak szeszélyéből egy egész kenyeret kap. A következő jelenetben már azt látjuk, hogy a barakkban ágakból és fűszálakból épített patikamérlegen ötven rab között osztják el a kenyeret. Ami jut végül, semmire sem elég egy embernek – de egyenlően osztoznak. Csányinak magának is volt hasonló élménye, amikor a II. világháború idején Budapest körül bezárult az ostromgyűrű. A boltok üresen álltak, a szomszédos épületekben lakó gazdagok viszont megnyitották éléskamráikat, és onnan sok olyan finomság került elő, amelynek létezéséről Csányiék családja korábban még csak nem is hallott.
Se szeri, se száma a természeti népek különleges ajándékozási szokásainak. A Trobriand-szigeteken vannak olyan körbejáró ajándékok, amelyeknek érkezése is ünnep, továbbadása is, és az ajándék hosszú idő múlva visszaérkezik ahhoz, aki útjára indította. (A cikk szerzője tudna mesélni saját baráti körében köröző bonbonokról és képes albumokról.) A kvakiutl indiánoknál szokásos „potlachlakomáknak” egyetlen célja, hogy a törzsfőnökök egymás előtt hivalkodjanak gazdagságukkal, és értékek elpusztításával mutatják ki nagyságukat, hatalmukat. (Sajnos erre is tudnánk közeli példákat találni.)
Az ajándékozás a génjeinkben van. Csányi Vilmos erről saját kutatócsoportjának egy kísérletét mesélte el a 168 Óra olvasóinak. A tudósok arra voltak kíváncsiak, hogy két és fél, hároméves gyerekek hogyan reagálnak az idegenre.
Egy bölcsődei csoporthoz ismeretlen embert küldtek be, aki ráadásul a gyerekek számára ismeretlen nyelven beszélt – ha kedvesen is. A kicsik elhúzódtak, és akkora kört alkottak körülötte, amekkorát csak tudtak az adott teremben, majd játékokat kezdtek dobálni az idegen felé. A kutatók először azt hitték, hogy ez valamilyen ellenséges megnyilvánulás, de nem az volt. Amikor a vendég a következő napon megint eljött, és már megismerték őt, a bátrabb kicsik már odavitték és átnyújtották neki játékaikat. Azt pedig nagy sikerként, boldogan nyugtázták, ha az idegen elfogadta: ez a sikeres kapcsolatfelvétel jele volt.
Kisgyermekes szülők maguk is ismerik ezt a jelenséget, amikor a totyogó gyerek egyik kedves játékszerét átnyújtja a vendégnek, akitől persze fél. Félelmében megajándékozza, ha úgy tetszik, áldozatot mutat be neki.
Hogyan ünnepel Csányi Vilmos, aki nem hívő ember? Természetesen feldíszített karácsonyfával, ünnepi ebéddel, unokával, ajándékokkal. Ahogyan kell, hiszen a rítus csak akkor működik, ha pontosan betartják a szabályokat. Amelyekhez hozzátartoznak a család saját, évek alatt kialakult hagyományai is. A tudós családjában ez Lázár Ervin meséjéből Nagy Zoárd, a lépkedő fenyő történetének felidézése, aki hosszú vándorútja után hazakívánkozott, szülőföldjére.
