Kácsor Zsolt: Édes kis semmiség a barátomnak

A ravatalon törékeny teste
tökéletes volt. Kis márványszobor,
mint egy Isten. Szép és okos arca
mosolygott rám. Picike koporsóját
egy nagy platóra tettem. Ezt viccesnek
leltem. És a sír felé menet magamban
felszabadultan, boldogan nevettem.

Borbély Szilárd:
Az oxigénhiány (részlet)

Drága barátom, azt írtad pár éve, hogy olyan zűrös volt mindig az élet, csak jöttek-mentek az évek, rakosgattad a napokat egymás mellé, s egyszerre csak, mint a hal, kicsúszott belőled egy gondolat: azért küzd az ember, hogy szeressék. Talán ismered, ez milyen. S azt is, hogy aztán milyen a semmi. Küzd az ember, s abból nem sül ki soha semmi, úgy értem, semmi jó, csak a puszta semmi, s azután minden hiába: az embernek legbelül a semmitől sincsen nyugovása.

Drága barátom, éppen három éve, hogy végleg föladtad, s a nyakadba kötelet csomóztál, mert nem jött meg az, amire oly sokáig vártál: sem az idővel, sem a pappal, sem a gyógyszerekkel nem jött meg a béke. Próbáltalak elképzelni az utolsó percben, ahogy állsz a sötétben, nyakadban kötéllel, s arra gondolsz, hogy nem akarsz már gondolni semmit, még a semmit sem akarod elgondolni, s már a semmi is fáj, az is fáj, ha arra gondolsz: semmi. Arra gondolsz, hogy most gyorsan átkerülsz oda, az állapottalanságba, végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történik, ezt mondogatod magadban, majd hamar túlteszed magad rajta. De nem tudtalak a sötétben halálra szántan téged elképzelni. Nem illett hozzád a sötét. Tudod, az ember nem gondolkodik, csak történnek a dolgok, ezt is te mondtad, s azt is, hogy a hit néha kevés. A fájdalom olyan erős, hogy éget, s nehéz segíteni azokon, akiken olyan idegenül áll az élet, mint egy rosszul szabott, bő nagykabát. Igen, van olyan ember, akin úgy lötyög a boldogság, hogy észre sem veszi, más meg akkor sem képes az örömöt elviselni, ha személyesen éppen őrá szabták.

Amikor utoljára találkoztunk, ajándékba két dolgot adtál: a gyereknek valami kis játékot, egy édes semmiséget, nekem meg jó pár könyvet, mondván, ideje túladnod a könyvtáradon. Rosszat sejtettem, nem értettem, hogy a könyveidtől miért akarsz megszabadulni, mire legyintettél derűsen: ne aggódj, semmi baj, sok a könyv otthon, kell a hely másnak. Csak azt nem tetted hozzá, hogy kell otthon a hely a halálnak. Kértem, hogy dedikáld a legújabb kötetedet, mire megint legyintettél, s azt mondtad, rendben, de csak ceruzával, hogy szükség esetén ki lehessen a szöveget radírozni. Miért kellene kiradírozni, néztem rád megütődve, s még akkor, még akkor is altattad a gyanakvásom, a válladat vonogattad, s azt felelted: ne aggódj, kiradírozni éppen annyi, mint megírni, sem több, sem kevesebb.

Drága barátom, sokszor olvasom a verseidet, és olyankor mindig hallom a hangodat is, amit úgy szerettem, azt a halk, dallamos, finom zenét. De betűid helyén alvadt vércsöppeket látok, földöntúli jeleket, amelyek a hiányod helyét kottázzák szüntelen. Három év telt el azóta, hogy világunkból hiányzik a csönded, és azóta tudom, hogy nem volt igazad. Három éve tudom, hogy meghalni nem annyi, mint nem élni. Nem, nem volt igazad, akármilyen szépen írtad meg a kottát s akármilyen szépen adtad elő, nem volt igazad. Három éve tudom, hogy nem magadra kötöttél csomót, hanem azokra, akiket hátrahagytál – de te vagy az, akinek ezt már nem tudom elmagyarázni.