Jól is jöhet a válság

- Két éve, a Közép-európai Egyetem szélsőségesekről szóló konferenciáján járt először Budapesten. Mi változott itt azóta?

– Magyarország problémagóc lett. Pedig Nyugat-Európából nézve mindig is különlegesnek, kulturáltnak, a régió egyik leggazdagabb országának számított. Ezért nehéz megérteni, honnan ez a mostani extremizmus, és miből fakad a súlyos pénzügyi helyzet.

- Gazdasági válságot él meg a világ, benne Magyarország is.

– A válság zűrzavart okoz, hol kisebbet, hol nagyobbat. Önök az utóbbiak közé tartoznak, olyanokkal együtt, mint a spanyolok, ahonnan a fiatalok Latin-Amerikába költöznek, hogy álláshoz jussanak. Magyarország is komoly válságban van, rengeteg kritika éri.

- Például az új médiatörvénye miatt, amely sokak szerint öncenzúrát eredményezett. Ilyesmiben önnek is van tapasztalata: legismertebb, Semmi című könyvét kezdetben betiltották Dániában.

– Ritka, hogy Skandináviában ilyesmi essen meg, az én esetemben sem központilag adtak rá utasítást. Egyszerűen az történt, hogy bár az iskolák által kért könyveket az államnak meg kell vásárolnia, ezt a Semmi esetében megtagadta. Ez mifelénk valóban cenzúrának minősül. De azóta nagyot fordult a helyzet: a mű a dán oktatásban a három legtöbbet forgatott könyv egyike lett. Sőt, miközben az egyház eleinte határozottan ellenezte, ma templomokban olvasnak fel belőle. Furcsa ez, hiszen nem provokatív, nincs benne se igazi erőszak, se szexuális tartalom.

- Viszont rettentően nyomasztó. Kamasz diákok győzködik egy társukat arról, hogy igenis van értelme az életnek, s közben sorra lemondanak a nekik legkedvesebb dolgokról – ki csak egy játékról, ki az ujjáról, ki még fontosabbról. Lincselés a vége.

– A tragédiával sokat veszítenek ugyan, de egyúttal nyernek is: megérthetik az élet értelmét. A felmerülő kérdések legtöbbje amúgy az enyém, van közöttük olyan is, amelyre felnőttként sem tudok válaszolni. Nem tudni, mi történik, ha meghalunk, van-e Isten, mikor lesz vége a világnak. Csak hihetünk valamiben. E kételyek mindenkiben felvetődnek, csak jobbára elrohanunk mellettük, vagy meg se halljuk őket.

- Ön eredetileg közgazdász. Hogyan került az irodalom közelébe?

– Mindig is írni akartam, első novellám tizennégy éves koromban jelent meg. Ám mivel Dániában kevesen tudnak az irodalomból megélni, azt hittem, nekem se sikerülhet. Ezért mentem egyetemre, közgazdaságtant és politikatudományt tanultam. A diplomaszerzés után külföldön, az ENSZ-nél kezdtem dolgozni. A tanzániai kormány gazdasági tanácsadójaként Afrikába kerültem, majd részt vettem az ENSZ mozambiki békefenntartó akciójában. Sokat láttam. Afrikában az emberi kapcsolatok a legfontosabbak – ezt az egészséges szemléletet Európa régen elvesztette. Itt inkább a hatékonyságra meg a határidőkre koncentrálunk.

- Új, Ha háború lenne nálunk című könyvében az EU felbomlik, Magyarország pedig Ausztriával háborúzik a szlovén tengerpartért. A mű egy a konfliktus miatt Egyiptomba menekülő magyar sorsát rajzolja meg. Csak itt nem egy arab vagy egy roma az idegen és a rasszizmus célpontja, hanem egy fehér. Miért Magyarországot választotta trambulinnak?

– A történet eredetileg Skandináviában játszódik, Dánia szeretné bekebelezni Svédországot és Norvégiát. Aztán adaptáltam mindenhová, ahol a könyvet kiadták. A sztori ugyanaz maradt, csak a helyszíneken változtattam. A célom az volt, hogy megértsük, mit jelent menekültnek lenni, vagy hogy legalább elgondolkodjunk rajta.

- Honnan a sztori ötlete?

– A családi hátteremből. Anyám osztrák, a szlovén határ mellől származik. A második világháború után tizenkét évesen, a Vöröskereszt révén, menekültként került Dániába, nyakában a befogadó nevével. Ő nem beszélt dánul, a család nem értette a németet. Apai nagyapám pedig az első világháború után megtagadta németségét. Eladta a csizmáját, és a pénzből kivándorolt Dániába, hogy új életet kezdjen – az ilyen embert ma gazdasági menekültnek hívják.

- Könyvét politikusok kritizálták a leghevesebben.

– Azt bizonygatták, ilyen sosem történhet meg Dániában. Németországban meg egy történész támadt nekem azzal, hogy elrugaszkodom a tényektől. Azt válaszoltam neki, mindez valójában fikció, irodalom. A politikusaink gondolkodni sem hajlandóak arról, mit tennének, ha menekültek árasztanák el az országunkat.

- Ön azt írta a könyvben: „A világban nincs többé hely a demokratáknak.”

– Így éreztem. A dán kézirat tíz éve született, akkoriban zajlott a balkáni háború, sokan nacionalistává váltak. Később sok időt töltöttem ott. Nehéz időszak volt.

- Azt is írta: „Valami végzetesen elromlott, ha már egymás megértésének puszta kísérlete is – az igyekezet, hogy beleképzeljük magunkat a másik helyzetébe – politikai színezetet kap.” Magyarországon is valami hasonló zajlik.

– Nálunk a Mohamed-karikatúrabotrány volt a gócpont. Az emberek szenvedélyesen viszonyultak az ügyhöz, végletesen megosztva ezzel a társadalmat és a családokat. Úgy vélték, a provokációnak nem lett volna szabad megtörténnie, miközben rájöttek, tényleg létezik muszlimellenes diszkrimináció. Senki sem erősebb cenzúrát akart, hanem azt, hogy szándékosan ne sértsük meg senki érzékenységét. Ezért sokan vádoltak azzal, hogy propagandakönyvet írtam. Pedig nem állítottam, hogy nem adódnak problémák a kultúrák találkozásakor, és azt sem, hogy minden bevándorlót be kell fogadni. Pusztán rámutattam egy jelenségre: a menekültek életére. Nagy baj, ha nem akarjuk megérteni. Pedig akár megoldást is találhatnánk.

- Mi lenne az?

– Európának húsz-harminc éves távlatban, stratégiában kellene gondolkodnia. Be kell látnunk, hogy a nemzeti, fehér, katolikus Európának vége. A globalizáció feltartóztathatatlanul megérkezett. Meg kell változtatni a hozzáállásunkat, európaiként kell definiálnunk magunkat, így tudjuk elfogadni a másikat. Nem az egyezményeket aláíró technokrata politikusok, hanem a hétköznapi emberek szintjén, hisz ez a közös bennünk. Míg dánként vagy magyarként tekintünk magunkra, és csak azt figyeljük, mit eszünk, hogyan öltözünk, milyen templomba járunk, addig az újonnan érkezők nem lehetnek a közösség részesei.

- Könyve főszereplőjének „egész élete az a küzdelem, hogy bebizonyítsa, tetőtől talpig magyar”. Ez létező típus: bocskaiban jár vendégségbe vagy a parlamentbe képviselőként, multiellenes, turulos boltban vásárol, rovásírásos utcanévtáblát szögez a sarokra.

– Nem azt mondom, hogy ne adjunk teret a nemzeti és a helyi különbségeknek, de be kell látni: az a közös bennünk, hogy európaiak vagyunk.

- Magyarország szembeszegül az EU-val és más nemzetközi szervezetekkel, egyre nyíltabb a zsidózás, cigányozás.

– Tíz évvel ezelőtt Dániában a szélsőségesek ugyanezt szajkózták: lépjünk ki az EU-ból, zavarjuk haza a külföldieket. A legnagyobb baj, hogy az E- a politikusok terepe, és nem az embereké. A fiatalok viszont talán képesek lesznek küzdeni az európai értékekért, a befogadásért. Gyakran kell átesni egy válságon ahhoz, hogy új születhessen. Ha a mindenhol jelen lévő csendes többség úgy érzi, a szélsőjobbosok veszélyeztetik a mindennapi életet, javulhat a helyzet.

- Nálunk, ahogy számos más országban, a szélsőjobb bekerült az Országgyűlésbe, kirekesztő retorikája a mindennapok része.

– A dán parlamentben is hangzottak el olyan korábban elképzelhetetlen kijelentések, hogy az iszlám terrorszervezet, a Korán pedig nem vallási könyv, hanem az arab Mein Kampf. Mindez a hétköznapi beszéd része lett – egészen a karikatúrabotrányig. Válság kerekedett, amiből szerencsére valami jobb, emberibb született annál, mint ami előtte volt.