Irányított anarchia

– Megjöttek a lányok – szól a többieknek a cigiző, telefonáló Kiss Tibi, amint a fotós kolléganővel megérkezünk a zenekari próba végére.

Városszéli gyártelep egyik termében gyűlik a csapat, évek óta ez a próbahely. Ki pakol, ki kanapén piheg.
Liviusszal újságokra terelődik a szó.

– Ma már csak a Magyar Horgászt olvasom, szórakoztat, mindig ugyanaz van benne, így akkor is pecázom, ha nincs időm kiülni a partra. Mások elmesélik, hogyan fogták ki a csukát, ez igazi öröm. Régen mindenféle napilapot bújtam, de ma már nem érdekel, a netről tájékozódom, már amennyire. Tévém sincs.
Szilárd puccos csokival kínál.
– Ezt kaptuk a Prima díj mellé.
– Vagy inkább egy kis whiskyt? – überel az ütős Livius.
Kihagyjuk.

Fellépés jó ideje nincs, lemezen dolgoznak.
– De lassan átfordulunk a karácsonyi mulatozásba, koncertekbe. Addig is próbálunk, most néztünk egy új számot, Dódi jegyzi a szövegét, ma is haladtunk vele, szinte kész – magyarázza Livius. – Tibi amúgy inkább ír, én előadó vagyok. Neki rengeteg ötlete van, amíg nekem egy, neki tíz.

A zenekar elődje, az Október nevű formáció 1989-ben, Dunaújvárosban állt össze három gimnáziumi osztálytárs, Kiss Tibi, Livius és a gitáros Mikuli Feri együtt lógásából, bulizásából, hogy aztán 1991-től a belőle kinövő Quimby évek alatt többezres koncerteket adó underground csapattá avanzsáljon. A név amúgy a bostoni Quimby Comics nevű újság főszerkesztőjének, Birth Quimbynek a nevéből ered. A lapot egy ismerős küldözgette annak idején a fiúknak.
Kiss Tibi telepedik mellénk, gitárral a kezében, beszélgetés közben is játszik.
– Ez már a riport?

Blues szól, csatlakoznak a többiek is. Arra keressük a választ, hogy a rendszerváltás után indult rengeteg banda közül miért pont ők a befutók.

– Elmebeteg megszállottság vitte sokáig a hátán a zenekart – így Kiss Tibi. – Sokan elvéreztek azokon a falakon, amelyeken át kellett verekedni magunkat. Vak lelkesedés hajtott, eszünkbe nem jutott megkérdőjelezni, érdemes-e csinálni. Pedig borzalmas körülmények között, kétezer forintos albérletben éltünk, örültünk, ha volt kajánk, fűtetlen buszokban mászkáltunk hetekig, szinte ingyen jártuk a klubokat. Amikor Pesten már pár száz fős bulikat csináltunk, vidéken még mindig alig pár tucat ember volt ránk kíváncsi. A rendszerváltással megszűntek a művelődési házak, a zene átkerült a kocsmákba, ha többen voltak, többet ittak, mi meg több lét kaptunk.

Bár túlestek pár tagcserén, az alapítók a kezdet óta állandóak; a lemorzsolódók nem bírták a bizonytalanságot, a csóróságot.

– Mi viszont kiegészítjük egymást, együttlétünk hasznosabb, mint ha külön pattogtatnánk az energiáinkat. Egyikünk se olyan nagy kaliberű figura, hogy szólóban jobban csinálná – mondja Tibi. – Ráadásul mind egyetértünk abban, hogy ne csak szüreteljük a termést, hanem fektessünk is be. Egy könnyebb, pénzes turné helyett most Teátrum műsort csináltunk, színházakban lépünk fel, pedig az jóval költségesebb. Nem a járt utakat választjuk.
Fokozatosan nőttek bele a sztárságba.

– Egyetlen emeletet sem utaztunk lifttel, körbenyaltunk minden lépcsőt alaposan. Ezért nem szálltunk el, és ezért is ért össze a csapat.

– Érettebb fejjel igazgatjuk a dolgainkat, mégis ugyanaz a tűz van bennünk, mint régen – tercel Szilárd.
Tercelünk mi is. Azt hallottuk, pár éve a Volt Fesztiválon még a színpadról is nehezményezték, hogy „csak” Marylin Manson előtt kaptak helyet, Kiss Tibi a közönségnek is beszólt, főleg a külföldi sztárra váró első soros kamasz lányoknak.

– Én erre nem emlékszem. Rengeteg zenekar előtt játszottunk már. Amúgy tök normális, hogy a külföldi menőé a főműsoridő – válaszolja Tibi.

– Az persze idegesítő, amikor érzed, azért van valaki utánad, mert külföldi, és nem azért, mert jobb vagy népszerűbb. Amúgy meg néha évődünk, ökörködünk, kiszólunk, és van, aki ezt keményebben érti – jegyzi meg Livius.
– Ha azt mondom, itt csámpázik a színpad mögött a Manson, az nem támadás – mosolyog Tibi. – Amúgy sok jó élményünk van, Manu Chaóval is dzsemmeltünk. Persze volt olyan is, hogy röhögtünk az utánunk jövő zenekaron.
Kattog a fényképezőgép, dúdolgat a csapat, jó a hangulat.

A kezdeti időkben Liviust az Európa Kiadó és az LGT inspirálta leginkább, Tibit pedig az underground, a Trabant, a Neurotic és a Palermo Boogie Gang húzta. Ez utóbbinak első budapesti koncertjükön a Tilos az Á-ban ők voltak az előzenekara.

Szilárd ugyan pár évvel később lépett be, de egyetlen magyar zenekart sem ismert.
– Balatonfüreden nőttem fel – ez a respektálható indoklás.
R-GO-t, Neoton Famíliát, Zizi Labort azért hallgatott, nehéz gyerekkorában Dolly Roll-koncerten is járt.
– Azért külföldiek is hatottak ránk – menti Kiss Tibi a menthetőt. – Iggy Pop, Sreamin’ Jay Hawkins, Rolling Stones, Cure, Echo and the Bunnyman, Clash.

– Hú de bírtuk! – ért egyet Livius.
Szilárd ABBA-s, Boney M-es gyökereiről beszél, és vendéglátózó, amúgy prímás édesapjáról, aki miatt állandóan „mainstream” slágereket hallgatott.
Mi lett volna, ha Pesten jön össze a banda?
– Ha a nagymamámnak áramszedője lett volna, ő lett volna a villamos – kapunk innovatív kioktatást Liviustól. – Akadémikus kérdés, okoskodhatunk rá, de nem tudom.
– A mi városunkban akkor volt buli, ha csináltunk – jegyzi meg Kiss Tibi. – A vidék ezért inspiráló. Ha Budapesten éltünk volna, ez biztos nincs.

A szülők sokat segítettek, főleg Tibi apja, a „kultúrmisszionárius” Kálmán bá, aki a zenekar mindenese lett. Sofőrködött, Trabantjában szállított erősítőt, gitárt, kongát, zenészt. Magyartanár, próbateremet szerzett az iskolájában, szponzorokat hajtott fel az első kazettákhoz, plakátot gyártott, terjesztett, ajándék borért ruccant le Badacsonyba.

Livius pattan fel, mennie kell.
Egy fotóra összeáll még a csapat, közben Tibi gitározik, csettintik neki a ritmust a többiek, Dódi dalra fakad, a 2009-es Ajjajjaj albumról énekli a Nice Day funkys, bluesos verzióját. Csak itt, csak most.
A refrénre mindenki bekapcsolódik. Alkalmi koncert. It’s a Nice Day, It’ s a Nice Day.

Livius elköszön és távozik, a karácsonyra terelődik a beszélgetés. A Quimbyben szokás az ajándékozás. A klasszikus formát követve húznak nevet, és a karácsonyi Pecsa-koncert előtt adják át egymásnak a „lehető leghülyébb ajándékokat”. A teljesség igénye nélkül: röfögő gumimalac, „Mitől férfi a férfi” egységcsomag, elemes és villogó Krisztus-szobor.

– A barátnőm testvére a gyökeres karácsonyfát hívja Jézusnak. Ha túléli az ünnepet a meleg, fűtött lakásban, ráaggatott díszekkel, elsárgulva, lehullajtott tűlevelekkel, majd szinte csontszárazan kiültetik, akkor feltámad a kertben – árulja el Tibi.

Ahogy pár éve ő is újjászületett. A nevét a keresőbe ütve „Kiss Tibi barátnője”, valamint „Kiss Tibi és a drog” címek adják a legtöbb találatot.

– És a másik barátnő. És Kiss Tibi szeretője – teszi hozzá.
Tibiről köztudomású, pár éve „fejre állt” a kábítószertől, a piától és az éjszakázástól, a komlói rehabilitációs intézetbe került hónapokra. Azt mondja, sikerrel jött le.

– Mindenki erről kérdez, kéne már tennem valamit, ami übereli. Mondjuk, egyházat alapíthatnék.
– Engem baromira dühített – szól Szilárd –, hogy tízből kilenc újságíró keresztülnéz rajtunk, megy Tibihez, és ez az első kérdése. Mégiscsak egy zenekar vagyunk.

Egyébként sem egy tévénőzős, bulvárfogyasztó társaság.
– Én négyre csökkenteném az elérhető csatornák számát: zene, ismeretterjesztés, kultúra és filmek. Több nem kell – zárja a gondolatmenetet Szilárd.

– És egyet külön a legyek párzásának – teszi hozzá Tibi. – A hírek és a bulvárhősök álompor az emberek szemén, ezekről lehet beszélgetni, így van közös élmény. És nyugodtan hajtják álomra a fejüket, miközben nem veszik észre, hogy totálisan be lettek húzva a csőbe.

Aktuálpolitikában Tibi és Livius van képben. A többiek is inkább tőlük tájékozódnak, és velük vitatják meg a helyzetet világválságról, bankokról, eseményekről.

– Az öklünket kiválóan tudjuk rázni, nálunk a politika fontos része az életnek, pedig nem kéne a szőrös tappancsával az emberek tányérjába lépnie – véli Tibi. – Irgalmatlan nagy üzlet és manipuláció része vagyunk, főleg a fiatalokat nézik teljesen hülyének, kizárólag fogyasztónak. Arcátlanság. Meg ez a hétköznapi sárdobálás is nagyban ludas abban, hogy az emberek így bánnak egymással. Hogy miként kell anyázni, jól megtanulhattuk honatyáinktól.
Bár kikérik maguknak, ha árnyaltan is, a politika visszaköszön a dalokból.

– Dobj egy érmét a játékgépbe / Ültess majmot a bársonyszékbe – idézi egyik kétsorosukat Tibi. – Muszáj hogy legyenek ilyen részek is, de nagyon nem szeretnénk ezzel foglalkozni.

Pedig nehéz kimaradni a „közéletből”. Tibi mondja, hogy minden párt megkereste őket, de mindnek nemet mondtak.
– Másféle politika kéne, funkcionálisabb, hatékonyabb, ideológiamentes, szakértelemre épülő. Úgy kéne igazgatni az országot, mint egy nagyvállalatot.

És Livius Heti Hetes-beli szereplése? Az nem politikai hitvallás?

– Nekünk ez meg nem fordult a fejünkben – háborog Tibi. – Az a baj, hogy ilyesmi bárkinek is eszébe jut. Azért, mert Liviust meghívják egy jópofa beszélgetős műsorba, az emberek egy része máris valamelyik oldalt látja benne. Mi nem szeretnénk erre a szintre süllyedni. Zenekar vagyunk, hagyjanak már minket ezzel békén. Azzal a maszlaggal, amivel ezt az országot etetik, mi abból a menüből, köszönjük szépen, nem kérünk. Léket kapott az ország hajója, ők meg arról vitatkoznak, kié a főárboc, ki lesz az altiszt, egymást dobálják iszappal ahelyett, hogy betömnék azt a kurva lyukat. És baromira el van cseszve a közhangulat, a morál, a gazdaság is. Mehetünk Azerbajdzsánba, Kazahsztánba, Ukrajnába. Oda büntetjük magunkat.

Tibi kimegy cigizni, de onnan is folytatja.
– Irányított anarchia kéne. Most az adóforintjaink egy százalékáról rendelkezhetünk, miközben a szűkebb környezetünk problémáját ismerjük: melyik utat kéne rendbe tenni, melyik lámpának égett ki az izzója, melyik köztéri szobor van tele sirályszarral, melyik játszótérre kéne még egy hinta. Képzeljük el, hogy az adónk feléről dönthetünk! Lenne egy netes rendszer, amelyen keresztül közvetlenül oda utalhatom a pénzem, ahová akarom. Úgy működne, mint egy nagyvállalat, leváltható szakemberek irányításával, pártok, politika, lobbik nélkül. Ebből a nagy irányított anarchiából kiderülne, mit szeretne a közösség. A technika már alkalmas erre. Érdekelne, öt év múlva mi és hová fejlődne. Biztosan nem vesztenénk vele többet, mint most. A másik ötven százalék továbbra is az államnak menne, abból még mindig sokat el lehet lopni, lehet vele zsonglőrködni. Utópia, tudom, de engem ez érdekel a politikából.