Indiáner

A Mézes Mackó, ahol még értették az afféle szavakat, hogy aszpik meg marhanyelv, a trafik, ahol kubai szivarkákat és pipadohányt lehetett kapni, és még a tarokk-kártyáknak is dohányillatuk volt, az Apostolok, ahová rejtélyes, hosszú folyosón juthatott be az ember, a keleti gazdagságot idéző szőnyegbolt, ahol aranyvázák állottak a kirakatban, és a kötöde, ahol, ha szerencsénk volt, maga a nagy Bozsik Cucu, az aranycsapat legendája állt a kirakatban, hogy megigazítson egy-egy pulóvert. Gazdag, elegáns és jókedvű utca volt a hajdani Kígyó patikáról elnevezett kis utcácska (az ódonat patika is ott volt még, a végén), mely elvileg a Kossuth Lajos utcát kötötte össze a Váci utcával, valójában azonban minket, pestieket kötött össze a világ színesebb és boldogabb felének ígéretével. Hogy így is lehet, így is lehetne élni. És az utca torkolatánál ott csillogott a Jégbüfé, a város egyik legfontosabb találkozóhelye, presszója, cukrászdája – amit rövidesen lebontanak.

Egyetemistaként előtte szálltam le a buszról naponta, és szemben vele szálltam fel. Ha akartam, se kerülhettem volna el. De persze nem akartam, sőt. Amikor csak szűkös ösztöndíjam engedte, fel is kerestem.

A Jégbüfé mindig rabul ejtett. Az illatok, a színek, a látogatók, az egész forgatag. A Jégbüfében mindig sokan voltak, mégse volt soha tömeg. Az ember előbb csak bámult, hezitált, aztán sorban állt itt vagy ott (a pogácsáknál vagy a sütiknél vagy a kávénál), aztán beállt a blokkal a két pénztár egyikéhez, aztán vissza a pulthoz: ez a ceremónia már maga volt az ünnep. És körötte zümmögött, beszélt, mozgott, élt a város.

Akkoriban az indiáner volt a kedvencem. Jeles vizsga után mindig megajándékoztam magam vele. Az ember kiállt az ablakbeli pulthoz, letekerte a papírt, lenyalta a habot, aztán szájába vette a gombaforma cukros tetőt: behunyta a szemét, s hagyta, hogy elolvadjon szájában a piskóta. És boldog volt.

Vagy csak fiatal?