Hókusz–Pókusz

Ne dőljünk be a címnek: nincs itt (pontosabban ott, Féner Tamás fotóművész kiállításán a Magyar Zsidó Múzeumban) semmi hókuszpókusz. Éppen hogy az nincs. Világos, letisztult, egyértelmű üzenetek vannak, képiek és szövegiek, s ezek bonyolult kapcsolatából állók. Fekete-fehér fotográfiák ember nélküli tájakról erős nagyításban – a három teremből álló tárlaton ezek fogják közre a középső terem harminc-egynéhány portréját. Portrékat, amelyek ismertek már az elmúlt évtizedek Féner-kiállításairól (meg persze azokból az újságokból, ahová eredetileg készültek), és ismertek alanyi jogon is: lévén szó a hazai kulturális élet legjelesebbjeiről.

Most tehát Féner mintegy zárójelbe tette vagy inkább keretbe foglalta ezeket a portrékat frissen készült tájképeivel (amelyek, tudjuk meg a kísérőszövegből, Pákozd környékén születtek – talán azért, a művészi rím kedvéért került a remek Kokas Ignác-portré a bejárathoz, elszakítva a többitől, de összekötve a váli erdővel), de amelyekről e segítség nélkül nemigen mondhatnánk meg, hol készültek valójában. Nincs ugyanis panoráma, még kis totál is alig: egy-egy apró momentum, fűszálak, olvadó hócsík, farészlet a képek főszereplői, a fotográfust tehát ezúttal (Fénernél talán pontosabb így: ezúttal is) az érzései vezetik, lelki rezdüléseinek kivetülései a tájképek, és nem illusztrációk.

Ehhez adnak fontos adalékokat a szövegek, amelyek egyenrangú részei a tárlatnak: látszik is, hogy hol a képhez került szöveg (hajdani vallásos írásoktól a mai magyar irodalomig minden szövegfajta képviselteti magát), hol fordítva. De így, éppen így alkotnak egységet, így adnak ki egy mély és megrázó tárlatot, amely a bölcsességről szól, az elpergett időről, és az ember dolgáról itt, e földön.

Meg persze – hisz Féner Tamásról beszélünk – a tehetségről.

Jolsvai András