Hogy a remény ne vesszen el – Szabó Réka vörös szőnyegről és méltatlan körülményekről
- A létezés eufóriája már a hazai bemutató előtt nemzetközi sikereket ért el az A kategóriás locarnói és a szarajevói filmfesztiválon. Elképesztő eredmény, főleg ahhoz képest, hogy ez az első egész estés dokumentumfilmje.
- Én az esélytelenek nyugalmával mentem ki Locarnóba, már attól nagyon meg voltam hatva, hogy ott lehetünk. Januárban itthon is volt egy nyilvános vetítésünk a Radnóti Miklós Művelődési Központban, az Élet Menete Alapítvány szervezésében. Már ott fantasztikusan reagált a közönség, de ezt annak tulajdonítottam, hogy többségük valamilyen módon érintett lehet a holokauszttémában. Locarnóban viszont vadidegen külföldiek ültek a nézőtéren, semmit nem tudtak a film kontextusáról, sem Fahidi Éváról, sem rólunk. A vetítés végén a teljes stáblistát végigtapsolták az emberek, márpedig az nem rövid. László Sára – a film egyik producere – odasúgta nekem: „Ilyen nincs más vetítéseken!” Az utcán ismeretlenek jöttek oda hozzánk gratulálni: „The best film of the festival” – mosolyogtak ránk. De még akkor sem hittem igazán, hogy ebből díj is lehet. Hazajöttem Locarnóból, és másnap este csengett a telefon, hogy hajnalban induljak vissza a díjátadóra.
- Aztán Szarajevóban is nyertek. Ott mi volt a zsűri indoklása?
- Azt emelték ki, hogy ma, amikor újra erősödnek a szélsőjobboldali eszmék a világban, a filmünk személyes közelségen keresztül beszél a holokausztról, úgy mutatja be a 20. század szörnyűségeit, hogy mégis reményt és szeretet sugároz. „A múlt beszél, és a jelen hallgatja.” A szarajevói közönséget amúgy én egy kicsit hidegebbnek éreztem – a vetítés alatt. Utána viszont nagyon megható nézői visszajelzések érkeztek, és a közönség 4,82-re értékelte a filmet (1-től 5-ig lehetett pontozni a filmeket). Például egy húsz év körüli joghallgató srác azt mondta: ő soha nem szokott sírni, de ezt a filmet végigzokogta. Fontos visszajelzés volt ez számomra, hisz az egyik legfőbb célom épp az volt, hogy a filmünkkel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Azóta rengeteg külföldi megkeresést kaptunk, a film remélhetőleg utazni fog az egész világban, és az amerikai Roco filmforgalmazó társaság megvette a forgalmazási jogokat.
- A Tünet Együttes alapítója, rendező-koreográfusa, táncosaként hogy érezte magát filmrendezői szerepben?
- A színházi és a filmes munka sok szempontból más. Egy új színházi előadás létrehozása három-hat hónapos intenzív folyamat, amelynek betetőzése a premier, a nézőkkel való találkozás, és még utána is képlékeny, változtatható, élő a produkció. Ez a film négy éven át készült, ebben a folyamatban sokféle intenzitású szakasz volt. Én a locarnói világpremier előtt hónapokkal láttam utoljára a filmet, és már csak a nézői befogadás tudja egy-egy vetítés hangulatát megváltoztatni. Mert a film „kőbe van vésve”. Viszont sokkal több emberhez juthat el, mint a színház, és bármikor elővehető a dobozból. A forgatás kezdetekor egy fillérünk sem volt. A Tünet Együttes működési keretét kellett kockáztatnom, hogy egyáltalán elindíthassuk a filmet, és persze abban bíztam, hogy sikerül majd támogatókat találni. Először a film közösségi finanszírozásával próbálkoztunk az Indiegogón indított kampányunkkal. Százhúszan ajánlottak fel pénzt nekünk, és szavaztak bizalmat egy akkor még el nem készült filmnek. Ez hihetetlenül megtisztelő, hisz a művész ritkán kap ilyen közvetlen visszajelzést arról, hogy másoknak is fontos a munkája. Az így befolyt pénz a végső költségek tizedét sem érte el, ahhoz viszont elég volt, hogy beinduljon valami. Így talált ránk a 4CUT utómunka-stúdió és Az Élet Menete Alapítvány, ők felajánlották támogatásukat. Egy év múlva a Campfilm beszállt a produceri munkába, velük végre professzionális filmes cég kezébe került a projekt. Kaptunk támogatást a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Program által kiírt Ember Judit dokumentumfilm-pályázaton, a National Fund of the Republic of Austria pályázatán, valamint több magánszemélytől is. Ezzel együtt is sokan nyomott áron vagy ingyen dolgoztak a filmért. Nélkülük nem jöhetett volna létre A létezés eufóriája.
- A dokumentumfilm voltaképp a Sóvirág című táncszínházi előadásuk próbafolyamata alapján készült. Ezt 2015 őszén mutatták be a Vígszínház házi színpadán az akkor még „csak” 90 éves holokauszttúlélővel, Fahidi Évával és fiatal profi táncos partnerével, Cuhorka Emesével. Már túl vannak a 85. előadáson, és ősszel újra látható lesz a produkció a Vígszínházban.
- Az előadást akár tizenöt éve is megrendezhettem volna, hisz már akkor is ismertem Évát: ugyanabba a családba házasodtunk be. Gyakran találkoztunk családi összejöveteleken, de ezeken a holokausztról, Auschwitzról soha nem esett szó. Aztán megjelent Éva első önéletrajzi könyve, A Dolgok Lelke, amely nagyon megérintett.
- Ebben Fahidi Éva a szüleiről és imádott kishúgáról is ír. Mindegyiküket meggyilkolták Auschwitzban. Éva egyedül menekült meg, 49 hozzátartozóját veszítette el. Majd hatvan évig nem volt képes a holokausztról beszélni. Viszont azóta, hogy a visszaemlékezései nálunk és Németországban is megjelentek, rendszeresen hívják itthon és külföldön is iskolákba, konferenciákra előadásokat tartani. Annak szenteli az életét, hogy holokauszttúlélőként az emlékeit átadja a fiatal generációknak, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg ilyen történelmi tragédia.
- A Dolgok Lelke azért is annyira megragadó könyv, mert a borzalmak ellenére tele van életigenléssel. Miután elolvastam, többször felkerestem Évát, sokat beszélgettünk, de még akkor sem gondoltam közös előadásra. Ez akkor jutott eszembe, amikor megjelent könyvének harmadik kiadása, és elmentem Éva egyik közönségtalálkozójára. Akkor hallottam őt először nyilvánosan a publikumhoz beszélni, kérdésekre válaszolni. Úgy éreztem, minél több embernek kellene őt látnia. Sokan, hozzá hasonló korú öregek, belecsontosodnak a szerepeikbe. Éva abszolút élő kapcsolatban van a mai világgal, kíváncsi a mára és a mai fiatalokra is. A saját traumájával folyamatos munkában van. Egyszerre meleg lelkű és szikár, empatikus, lényeglátó, és fanyar a humora. Nincs benne semmi szentimentális. Állandó dialógust folytat önmagával és másokkal is. Ezért is gondoltam, hogy őt nem monodrámában, hanem duettben kellene szerepeltetni. Tudtam arról, hogy gyerekkorától tornázott és táncolt, a mozgás mint kifejezőnyelv hozzá is közel áll. Nagyon érdekelt, hogy egy kilencvenéves test mire képes.
- Érték meglepetések?
- Pozitív és negatív értelemben is egyaránt. Megdöbbentem, amikor Éva a füléig emelte a lábát, és mindenféle nehéz gyakorlatokat könnyedén megcsinált. Viszont sokat bajlódtunk olyan, látszólag egyszerű feladatokkal, amelyhez egyensúlyérzék kell: például végigmenni egy egyenes vonalon. Tisztában voltam azzal, mekkora kockázatot és felelősséget vállalok azzal, hogy belevágunk ebbe az egészbe. Amikor megírtam neki az ötletemet, rögtön igent mondott. Próbáltam vele érzékeltetni, mi mindennel jár majd ez, mennyit fogunk próbálni, naponta tréningezni, de őt semmi nem tántorította el. Azt kellett eldöntenem, hogy amikor Éva igent mond, elhiszem-e, hogy a józan ítélőképessége birtokában van-e. Úgy tekinthetek rá, mint egy megfontolt emberre, vagy inkább úgy kell vigyáznom rá, mint egy gyerekre? És erre egyértelmű lett a válasz. A próbákon Éva mindig pontosan jelezte, mi az, amiben részt tud venni, és mi az, amiben nem. Nagyon jól ismeri a saját testi, lelki határait, és ez persze nekem is nagy segítséget jelentett. Így is minden előadásunkat végigaggódjuk, hiszen Éva most már 94 éves. Van is köztünk egy megállapodás: ha bármi jele lenne annak, hogy nincs jól vagy elfáradt, azonnal leállítjuk az előadást. Ugyanakkor azt is gondolom, Évának rengeteg életerőt is ad ez az előadás, és hogy létrejött a film is.
Szabó Réka- Nem lehetett könnyű ilyen kaliberű személyiség mellé partnert találni. Miért épp Cuhorka Emesét választotta?
- Emesével korábban már dolgoztunk együtt, tehát őt is jól ismertem. Egyszerűen ő jutott elsőként eszembe, és ő is rögtön igent mondott. Azon túl, hogy fantasztikus táncos, imád kísérletezni, olyan dolgokat csinálni, amit még nem próbált ki. Nyitott és empatikus, nincs benne semmi előítélet, és bár majdnem hatvan évvel fiatalabb Évánál, a külsejükben, az alkatukban is van hasonlóság. Ösztönösen, intuícióval választottam ki, de amikor először találkoztak egymással, rögtön látszott, hogy nagyszerű párost fognak alkotni. Emese szinte semmit nem tudott Éváról azonkívül, hogy holokauszttúlélő. Direkt nem olvasta el Éva könyvét. Ez az előadás ugyanis nem a holokausztról szól, hanem két ember kapcsolatáról, egy idős és egy fiatal nő találkozásáról, ahogyan felfedezik és megértik egymást a szavak és a mozdulatok nyelvén. Auschwitzról Éva csak az előadás vége felé kezd beszélni, amikor már valamennyire megismerték őt a nézők emberileg. Auschwitz persze kihagyhatatlan, mert Éva életének kitörölhetetlen és feldolgozhatatlan része. Engem elsősorban az érdekelt, hogy ezeket a traumákat hogyan lehet úgy átadni egy fiatalnak, hogy ne nyomja agyon, és mégis közel kerülhessen hozzá. Hogyan lehet befogadni egy holokauszttúlélő tragédiáit? Két élet kerül itt párhuzamba, és a párbeszédük tele játékossággal, humorral is. Az a szeretet, ami a színpadon is megjelenik közöttük, nem szerepjáték, hanem valódi érzelmek.
- Furcsa lehetett Szarajevóból, a vörös szőnyegről hazatérni, és ott folytatni, ahol abbahagyta. A Tünet Együttes is – akárcsak a többi független és magántársulat – a létfenntartásáért küzd. A taotörvény módosítása hogyan érinti önöket?
- A költségvetésünknek mindössze öt százaléka adódott a taóból. Ez ugyanis a jegybevételhez kötött, tehát elsősorban azok a színházak vehetik igénybe, amelyek a jegyeket értékesítik. Nekünk nincs saját játszóhelyünk, így a tao is kevésbé érint közvetlenül minket. Persze minden forint számít, és ha a befogadóhelyeink a tao miatt nehezebb helyzetbe kerülnek, az a teljes független területre hat nagyon elkeserítően. Évek óta méltatlan körülmények között dolgozunk, és ebben el lehet fáradni. Minden évben működési támogatásért pályázunk az Emberi Erőforrások Minisztériumához. Ez az összeg ma feleakkora, mint amennyit tíz éve megítéltek nekünk, pedig azóta a pénz értéke is rengeteget romlott. Mi félpénzből próbálunk ugyanolyan színvonalon ugyanannyi vagy még több előadást tartani, még nagyobb közönséget kiszolgálni. Ráadásul sok egyéb programot is elindítottunk: beavató előadásokat tartunk középiskolásoknak, színházi kalandjátékokkal dolgozunk fel társadalmi problémákat, hátrányos helyzetű gyerekeknek viszünk interaktív meseszínházat. Önálló szellemi műhelyként közéleti problémákra reflektálunk a művészet eszközeivel. Ugyanakkor eljutottunk arra a pontra, hogy végig kell gondolnunk, meddig és hogyan érdemes ezt folytatni úgy, hogy ne menjen rá az ember.
- Erről szól A tünetegyüttes című előadásuk is, amelyet fennállásuk tizenötödik évfordulójára csináltak. Afféle színházi számvetés ez?
- Szembenézés, de nemcsak önmagunkkal, hanem az ország elmúlt 29 évével is. Úgy gondoljuk, mindaz, amit mi átéltünk a Tünet Együttesben, csupán lenyomata annak, ami a társadalomban lezajlott. Az előadásunk dokumentarista performance, amelyet a másik két alapító taggal, Szász Dániellel és Gőz Istvánnal, menedzserünkkel, Papp Évával, és Valcz Péterrel adunk elő. A rendszerváltástól követjük a független előadó-művészeti élet történetét, és beleágyazzuk a mi saját, személyes történetünket. Vallomás arról, mi történik ebben a rendszerben az autonóm közösségekkel, milyen értéke van a szakmaiságnak vagy annak a függetlenségnek, amely nem hajlandó kiszolgálni semmilyen ideológiát. Súlyos kérdések ezek, amelyek persze nemcsak minket érintenek, hanem minden független értelmiségit, tudósokat, orvosokat, tanárokat is: vajon meddig tudnak itthon, ilyen körülmények között dolgozni úgy, hogy ne veszítsék el szakmai, önbecsülésüket.
