Hatvanévnyi hitelesség – A lengyelség filmes szószólója

– Hol a helye Andrzej Wajdának a filmtörténetben?

– Kezdem egy idézettel. A hetvenes évek elején a híres lengyel filmkritikus, Bo­­les­­ław Michałek megkérdezte Wajdát: „A lengyel film Mickiewicze lennél?” Ezzel ki is jelölte a helyét. Ha Mickiewiczről azt mondják, hogy műveiben a lengyelség élete szinte enciklopédikus teljességgel jelenik meg, akkor ez a megállapítás vonatkozhat Wajdára is, aki már az ötvenes évek végén letette névjegyét a Hamu és gyémánttal és a Csatornával, de még legutolsó filmjét, az Emlékképeket is Oscar-díjra nevezte be a lengyel filmszakma. Hatvanévnyi folyamatos jelenlét és hitelesség! És nem beszéltünk még színházrendezői munkásságáról, pedagógiai, kultúrdiplomáciai és kultúraszervezői te­­vékenységéről, mely utóbbi színtere az általa létrehozott krakkói Manggha-ház. Véleményem szerint ő lesz az a lengyel filmrendező, akinek – képletesen szólva – „szobra lesz a Marszałkowskán”, valahol Mickiewicz és Chopin között.

Pörös Géza   Fotó: Kovalovszky Dániel

– Mi fogalmazódik meg ebben az életműben?

– Mindenekelőtt az, hogy mit jelentett len­­gyelnek lenni az elmúlt bő száz évben, amelynek kezdetekor még nem volt független lengyel államiság, volt viszont egy honvédő háború két ellenség szorításában, hatalmas véráldozattal, majd egy diktatúra, végül esély a szabadság kivívására. Wajda nem csak tanúságtevő krónikása volt az időnek, egész életében vállalta a nemzeti filmművész státusát. Hitvallása szerint a rendező a néző képviselője, mindig azt tette, amire az általa képviselt közösségnek szüksége volt. Az ígéret földjében elbeszélte nekünk a lengyel kapitalizmus megszületését, a Nyírfaligetben, a Pan Tadeuszban és A wilkói kisasszonyokban a vidéki Lengyelország életformáit mutatta meg, míg a Lotnában, a Korczakban és a Nagyhétben azt, hogy mik az ember lehetőségei akkor, amikor a szabadság természetes adottságból ismét kivívandó feladattá vált. A személyiség válságának a Minden eladóban történt fel­­idézését követően A márványemberrel, A karmesterrel és az Érzéstelenítés nélküllel a rendező megérkezett a kortárs politikum szintjére, hogy végül e ciklust, ha nem is esztétikailag, de politikailag mindenképpen A vasember koronázza majd meg. Az imént említett filmek azt bizonyítják, hogy pan Andrzej a mindenkori jelen ábrázolója, és ha ez a misszió politikai aktivitással is jár, akkor annak kockázatát is vállalja. A márványember Krzysztof Zanussi Védőszínekjével együtt „az erkölcsi nyugtalanság mozijának” nyitányát alkotta. Az 1977-es gdański filmfesztivál programjában mindkét mű szerepelt, s a hatalom kísérletet tett a két szerző szembeállítására: a nagydíjat a „kisebbik rossznak”, Zanussinak adták, Wajda csak az újságírók díját kaphatta meg. Aztán jött a hadiállapot, Wajda persona non grata lett a hatalom szemében, 1983-ban leváltották a Lengyel Filmművészek Szövetsége elnöki tisztéről, az általa vezetett X Stúdiót pedig megszüntették. Tudni való, hogy ez a stúdió a benne készült jelentős filmek révén egyike volt a társadalmi ellenállás szellemi bázisainak. Rendezőnk ekkor Párizsban leforgatta a Dantont, de három év múlva már ismét otthon készítette el a Szerelmi krónikát. 1986-ban Ember Judit és Bán Róbert társaságában magam is ott lehettem a gdański fesztiválon. Ültünk az étteremben, és egyszer csak bejött a Mester. Judit így szólt: „Gyerekek, más lett a levegő.” Hihetetlen sugárzás áradt belőle. Rendkívül jó érzéke volt a szituációkhoz, tudott bánni az emberekkel.

– Rendezőként nem is egy, hanem sok „kézjegye” volt.

– A filmtörténészek gyakorta megjegyzik, hogy műveinek nincsenek visszatérő formai ismérvei. Ez azért van, mert művészete sokalakú és sokszólamú. Különböző műfajokban és különböző hangokon volt képes megszólalni. Lehet, hogy ez a sokhangúság összefüggött azzal, hogy Wajda eredetileg képzőművészként indult, kitűnően ismerte a kifejezési formákat. A Pan Tadeuszt, a lengyel irodalom egyik csúcsát kifejezetten szépre akarta komponálni, mondta is Wojciech Kilarnak, a zeneszerzőnek, hogy „írjál nekem valami szépet”. Hogy a színészek a zenére tudjanak mozogni, Kilar előre megírta a polonézt, amely annyira gyönyörűre sikerült, hogy azóta a szalagavató bálokon erre táncolnak a diákok.

Hamu és gyémánt

– Ha jól tudom, többször is forgatott Wajdával.

– 2001-ben felkértük, hogy a Duna Televízióban tervezett Tíz este Andrzej Wajdával című sorozathoz válassza ki a tíz legjobbnak tartott filmjét, és mondjon mindegyikhez bevezetőt. Az ötlet annyira megtetszett neki, hogy utólag elkérte a muszterkazetták másolatait, majd a Lengyel Televízió részére ugyanígy felvezette a lengyel iskola darabjait. Egy másik találkozásunkkor, valamikor a kétezres évek elején éppen nem volt filmje Gdyniában, de mondta, hogy lenne néhány megjegyzése a világról. Azon tűnődött el, hogy milyen lelketlen is az élet. Nowa Huta Lengyelországban olyan volt, mint nálunk Sztálinváros, ahová egykor sok falusi fiatalt telepítettek be, hogy legyen sok munkáskéz a kohókban. Aztán telt-múlt az idő, megtörtént a rendszerváltozás, ezek az emberek beleépítették életüket a kohókba, megöregedtek, és most várják a halálukat a lakótelepeken. Ki törődik velük– – kérdezte. Nem várt választ.

Fotó: MTI

– Filmjeinek képi világa, színészei örökre emlékezetesek maradnak.

– Mert formát tudott adni közössége, nemzete érzéseinek és gondjainak. Egy ízben arról beszélt, hogy amikor a Csatornát forgatták, senki sem tudta, hogy milyen lehetett az élet a föld alatt a varsói felkelés idején, ennek drámai szerkezetét és látványvilágát ki kellett találni. Ma a Csatorna képei jelennek meg a varsói felkelés említésekor az emberek képzeletében. Ugyanígy az ellenállót, a Honi Hadsereg katonáját, a felesleges áldozatot Maciek viharkabátos alakja testesíti meg számunkra. Ebben a filmben vele együtt siratjuk el a Honi Hadsereg nagyszerű fiait és lányait. Elhangzik benne a híres dal, a Czerwone maki na Monte Cassino (Vörös pipacsok a Monte Cassinón). Amikor pan Andrzej 75 éves volt, felhívott Pap Pál, a Varsói Magyar Intézet akkori igazgatója, hogy a Lengyel Televízió azt kéri, készítsünk egy videoüzenetet a közelgő születésnapra. Ebben Jancsó Miklós így üzent neki: „Kedves Andrzej! Ha majd ott fekszem a halálos ágyamon, a Czerwone maki sorait dúdolom magam elé.” Ez eredetileg menetdal volt, Wajda azonban zseniális váltással egy dizőz szájába adta, ettől fájdalmas siratóvá változott. Az elpusztult hősök miatti fájdalom hatja át azt a híres beállítást is, amikor Maciek meggyújtja az asztalon lévő vodkákat… Ami pedig a színészeket illeti, Wajda minden korszakának megvannak a maga emblematikus csillagai. A hatvanas években Zbigniew Cybulski meghal, ezért a Minden eladóban már Daniel Olbrychski a főszereplő. Aztán A márványember ismét korszakos óriásokat indít el a pályán, Krystyna Jandát és Jerzy Radziwiłowiczet, de fontos szerepeket játszik el ekkor már Bogusław Linda, Zbigniew Zapasiewicz és Maja Komorowska is.

Márványember

– Wajda filmesként is „közéleti személyiség” volt.

– A közéletiség szervesen következik a választott szerepből, abból, hogy ő a közösség képviselője, a lengyelség gondjait és örömeit ábrázolja filmjeiben. Mivel a hetvenes évektől Lengyelhonban folyamatosan kizökkent az idő, vállalni kellett a közéletiség kockázatát. A rendszerváltozás euforikus pillanatában Andrzej Wajda még politikusnak is elszegődött a jó ügyek képviseletében, szenátor lett. Két évig bírta… Szerencsére visszatért a filmkészítéshez, és ismét csodálatos alkotások kerültek ki a keze alól: Pan ­Tadeusz, A bosszú, Katyń, Tatarak, A remény em­­bere, végül pedig az Emlékképek. Ez utóbbi voltaképpen egyszerre tekinthető a pálya lezárásának és egy világnagyság krédójának. Ennek hőse, egy festőművész, azt mondja ki a véglegesség megemelt hangsúlyával, hogy a művésznek soha, semmilyen körülmények között sem szabad megalkudnia. Akkor sem, ha tudni való, hogy az igazsághoz való hűség sokszor kegyetlen áldozatokkal jár.

– Miként hatott Wajda a magyar filmesekre?

– Sokan szerették őt Szabó Istvántól Enyedi Ildikóig, Lugossy Lászlótól Dárday Istvánig vagy Mészáros Mártáig, a nála idősebb Jancsó Miklós pedig a mesterének tartotta. A legenda szerint ha Wajda Budapesten járt, Jancsóék borozóból borozóba kísérték. A vele való szolidaritás jele volt, hogy színészeit több magyar rendező is foglalkoztatta. Pola Raksa szerepelt Kósa Ferenc Hószakadásában, Olbrychski Jancsó két filmjében is, Krystyna Jandának Szabó István adott fontos feladatot a Mephistóban, Bogusław Linda Gazdag Gyula, Lugossy László és Xantus János filmjeiben tűnt fel, Jan Nowicki pedig Mészáros Mártánál. 1976-ban Kósa Ferenc Balczó-filmjét, a Küldetést a Lengyel Filmművész Szövetség Vektor-díjjal tüntette ki, a díjat Wajda adta át a magyar rendezőnek. Amikor Gábor Pál 1979-ben elkészítette az Angi Verát, Wajda meleg hangú levelet írt neki. Tarr Béla tőle vette át a Szabadság-díjat. Az Andrzej Wajda Mesteriskolának évekig Enyedi Ildikó volt az egyik tanára. Folytassam– Andrzej Wajda beépült az életünkbe, örökké helye lesz a szívünkben.