Harcmezőkön botladozva
Híres háborús történetekkel Dunát lehet rekeszteni. Vagy Pót. Vagy Dont. Vagy Dnyesztert. Az „élet primitív szenzációi” közé tartozik a káini történet és annak minden modern mása. A harcnak volt már annyi kudarca az elmúlt száz években, hogy nem fürkésszük szomjas szemekkel a csataképeket, némi kétkedéssel nézzük a hőskultuszt, a katonaromantikát. Tanultunk a történelmünkből. (Ha igaz. Ha nem, itt lenne az ideje!)
E válogatás legfeljebb a kuruc-labanc összecsapások felidézéséig megy vissza (Mikszáth meséjében), egyetemes történetileg pedig a francia forradalom idejéig (egy Maupassant-írással), viszont szívesen időzik Damjanich vörös sipkásainak hőstetteinél (Mikszáth, Krúdy). Kevéssé a drámák szólalnak meg, inkább szelíd anekdoták szárítják fel a vért és a könnyeket. Talán túl szelídek, túl megértők is a vér és könny mennyiségéhez képest.
A kötetben elenyésző számú példában jelenik meg a Nagy Háború, amint az elsőt nevezték (Kosztolányi, Kaffka), és egy eleven riportban a másodiknak a nagy óceáni manővere: az amerikai katonák átszállítása Angliába (Steinbeck riportja). Ugyanerre a korra mond kelet-európai variációt Örkény. A „férfias kalandból” azonban néha kizáratik az ember: olyan kínos bürokrácia veszi körül a marsot, amitől elmegy a kedve a regrutának (Csáth Géza ironikus esetleírása).
„A katona dolga az, hogy öljön” – szögezi le az amerikai polgárháború egyik áldozatának felidézője, Ambrose Bierce. (Az ő novellájából készült A Bagoly-folyó című kis filmremek.) „Mi másra való volna a katona?” – kérdez tovább a titokzatos életű és halálú író, alighanem a kötet legjobb novellájában. Merészség, persze, efféle sorrend megkockáztatása, amikor a mezőnyben Balzac, Maupassant, Tolsztoj írásai is olvashatók. Ha merészség, maradjunk hát abban, hogy a recenzens torkát leginkább ez az írás szorongatta meg.
(22 híres háborús történet. Szerkesztette Reményi József Tamás. Kossuth Kiadó.)
