Hadd szóljon! (2.1)

Új CD-vel jelentkezett a Klubrádió. Legfőképp abból az alkalomból, hogy tizenegy éves lett, meg azért is, mert változatlanul helyzet van körülötte. Első, aranylemezzé lett kiadványának fogadtatásán és anyagi sikerén felbuzdulva került most boltokba a második, amelynek megvásárlói – túl azon, hogy az üzletben hagyott forintjaikkal demonstrálhatják: unnak egy roppant bonyolult és a kelleténél jóval hosszabbra nyúlt, már-már méltatlan médiahatósági ügyet – úgy támogathatják az adó fennmaradását, hogy közben kellemes zenei élmény részeseivé válhatnak. Igaz, ezúttal kisebb a meglepetés, mint az első CD-nél, az emlékezetes koncert anyagánál volt. Talán azért, mert hiányzik az egyébként kellemes hangzású, jól válogatott anyagból az újdonság varázsa. (De ki gondolta volna akkor, hogy a balliberális adó még ma is ugyanabban a jogi dzsungelben lesz kénytelen vívni a maga szabadságharcát...)

A kritika szabályai szerint itt az előadók felsorolásának, a produkciók méltatásának kellene következnie. Azoknak azonban, akik rendszeres hallgatói a 95.3-as frekvenciának, fölösleges idecitálni a listát, hiszen valamennyiüket jól ismerik az adások rendszeresen visszatérő ízelítőiből. Akik meg nem, azok... Nos, azok legalább próbaképpen hangolják rádiójukat a 95.3-ra, és ha nem többre, pár percre csatlakozzanak az adó barátainak táborához, akik a csendben szűkülő vételi körzetek ellenére is lehetnek úgy félmilliónyian.

A lemezen hallható számok a zenészek, együttesek adományai, a támogatást – az államhoz közel álló cégek hirdetéseit – nélkülözni kénytelen Klubrádiót segítendő. S ha itt-ott döccen is a hang, ebben az esetben ez másodlagos. A szándékot kell nézni, az pedig elismerésre méltó. Gondolatébresztő felvételek ezek, több mint 70 percnyi zene. Minden egyes számból kihallható a szabadság iránti vágy. Még akkor is, ha a dal amúgy a szerelemről vagy a tojást tojni nem tudó Takács Gyurkáról szól.

Berkó Pál