Gyanakodtam
A 2010-es választások előtt sokszor és sokat beszélgettem csalódott baloldaliakkal és pártjukat vesztett liberálisokkal, töprengve azon, hova és kire, kikre kell szavazni. Számtalanszor hallottam azt a felvetést, hogy nincs nagyon nagy baj, hiszen itt van az LMP.
Már akkor gyanakodtam. Elsősorban azért, mert soha nem hittem abban, hogy lehet más a politika, aztán azért is, mert a párt szimpatizánsai körül felmerült nevek egyike-másika számomra megkérdőjelezte az állítólagos elkötelezetlenségüket, de főleg azért, mert a dühödt választási kampányban a máskor a karaktergyilkosságra azonnal kész Fidesz akkor – mellesleg azóta is – hallgatott, mint a csuka.
Az eltelt több mint két év alatti tevékenységük, megszólalásuk java része igazolni látszott egykori gyanúmat, hogy itt bizony a kormánypárt szatelitjével van dolgunk. Ezt a tézisemet most bizonyítani látszik kongresszusi döntésük.
Mert a pártok önazonosság keresése-tudata számomra például nem indokolja azt, hogy a magát zöldnek vagy öko-nak nevező formáció nem fogja fel: a paksi atomerőmű fejlesztésének elhalasztása nem azonos nagyságrendű azzal a kérdéssel, sikerül-e 2014-ben Orbán kormányát meneszteni. (Az atomerőmű fejlesztésének ügye tényleg nagyon fontos, de a jelen állás szerint kizárólag a miniszterelnök személyes döntésén múlik, mint pl. az Operaház, vagy a felcsúti stadion – ezt az LMP-nek is látnia kell.)
És csak csendben kérdezem: az állítólagos szabadelvű szimpatizánsok vajon mit szólnak ahhoz, hogy pártjuk minden gond nélkül „technikai” szövetséget kötött volna a Jobbikkal, de az Együtt 2014-gyel még tárgyalni sem óhajtanak. Azzal az egyesülettel, amelynek egyik jeles képviselője, Juhász Péter még véletlenül sem nevezhető baloldalinak, szocialista- vagy Gyurcsány-hívőnek.
Vagy az LMP vezetői úgy gondolják, egyedül fogják leváltani a Fidesz-kormányt és visszaállítani a demokráciát? Egyáltalán: le akarják váltani?
B. Varga Júlia
