Fülkefor
Egyszer vót, hol nem vót, avvót, hogy egy tavaszi napon a Messzirűl Gyütt Ember megérkezett Budapestre. És miháncst megérkezett, fejébe vette, hogy megismeri eztet a világot itten. Jóakarói azt javasolták neki, ha tudni akarja, mi történt nálunk az elmúlt években, menjen a Belvárosi Színházba, és nézze meg a Fülkefor és vidéke című előadást. A Messzirűl Gyütt Ember egyet se gondolkozott, hanem – egy élete, egy halála – legott a mondott színház nézőterére vetette magát.
Hanem attúl kezdve nem értett semmit. Már azt se értette, mitől olyan jókedvű a közönség, mitől derülnek föl az arcok, mitől rázódnak a kezek, mitől tűnik úgy, mintha azon a nézőtéren (rajta kívül) mindenki ismerné egymást, ha nem is személyesen, hanem lényegileg.
Aztán nem értette, mitől színházi előadás az, ha kijön az üres színpadra két ősz hajú férfi, egy magas meg egy alacsony, az egyik úgy néz ki, mintha egy francia vígjátékból lépett volna ki a hetvenes években, a másik meg mintha egy jóságos nagyapó volna (Parti-arc pedig, tudta meg a Messzirűl Gyütt Ember a szomszédjától), és amikor a vastaps elhalkul, az egyik szaxofonírozni kezd, meg egy zongora tetejét püföli fakanállal, a másik meg rekedt hangon különös meséket olvas fel a zenélési szünetekben.
Azt meg pláne nem értette a Messzirűl Gyütt Ember, miféle mesék ezek. Egy kerálról szóltak ezek a mesék, bizonyos Első Fülkefor-ról (ez is milyen egy szó, értelme semmi, de hát micsinyájjunk, ha ez a neve), aki, mint az igazi mesehősök, ezer veszéllyel szembeszállva küzd a hétfejű sárkánnyal, és bár a gonoszok (az ájemef meg az únijó, a liberálbolsik meg a többiek) mindent megpróbálnak ellene, ő mindig győzedelmeskedik – ahogy a mesében illik is. De hogy mi köze volna mindennek a mai magyar valósághoz, arra nem kapott semmi választ a Messzirűl Gyütt Ember.
Azt meg aztán végképp nem értette a Messziről Gyütt Ember, mit nevetnek folyton a nézők a Rekedt Nagyapó meséin: mert azok nevettek, sőt kacagtak, a könnyük is kicsordult, a térdüket csapkodták olyan egyszerű mondatok hallatán, hogy ahol nincs kiadás, nincs bevétel (valami baltás gyilkosról szólt a mese), meg hogy minek oda félkarú rabló, ahol kétkarúak is vannak, és egyáltalán, látszott, hogy azok ott félszavakból is értik egymást.
A Messzirűl Gyütt Ember meg látta, hogy itt nem megy semmire. Ezeket a magyarokat az Úristen se érti. Felkerekedett hát, és olyan messzire ment, amilyen messziről jött: és olyan gyorsan, hogy utol se érje magát.
Aki nem hiszi, járjon a Belvárosi Színházba.
Jolsvai András
