Félsz nélkül

- Félsz nélkül merészkedett anno a Nemzeti Színház olyan színészóriásai közé, mint Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, Agárdi Gábor?

– Osztálytársaimmal, Funtek Frigyessel és Mácsai Pállal szerződtünk a Nemzetibe 1984-ben. Osztályfőnökünk, Kerényi Imre úgy fogalmazott: „Magas indítással” kerültünk pályára. A vizsgáink híresek voltak, és már harmadévtől a Nemzeti Színházban voltunk gyakorlaton. Malonyai Dezső volt a direktor, de művészileg Vámos László főrendező a meghatározó színházcsináló. A teátrum színi bölényei szimpatizáltak velünk, befogadtak. Önbizalmat adott az is, hogy sorra jöttek a rádiós, tévés feladatok. Olyan körülmények között indultunk, amilyenekről a mai fiatalok már álmodni sem mernek.

- 1989-ben kapott Jászai-díjat. Egy évvel később mégis elszerződött a Nemzetiből. A rendszerváltásnak volt része a döntésében?

– Az igazgatóváltásnak volt benne része. Kádár János után Grósz Károly BAZ megyei első titkár került az MSZMP élére, aki hozta magával a kádereit, de nemcsak a pártapparátusba. A Nemzetiből menesztették Vámosékat, a korábbi miskolci direktor, Csiszár Imre került igazgatói pozícióba. Ám nem csupán a Vámosék iránti lojalitásból mentem el, hanem mert az új direkció által felvázolt szakmai „előrejelzés” nem sok jóval kecsegtetett.

- ’90-ben egy évre a Madách Színházba szerződött Kerényi-hez, és ügyvivője lett a Magyar Színész Kamarának. Utóbbi szerepet milyen indíttatással vállalta?

– A rendszerváltás hajnalán úgy éreztük: a szakmának újra kell fogalmaznia önmagát. Gera Zoltán azt mondta: ne a politika világában keresgéljük a támogató apukákat, hanem saját értékrendünkhöz ragaszkodva teremtsünk tekintélyt. Ez nem sikerült. Fő oka az, hogy a rendszerváltás nem járt struktúraváltással a színi világban, miközben egyre világosabbá vált: mind kevesebb „központi” pénz jut a kultúrára. Amennyi még van, azért mindenki próbálja megkötni a maga kis „boltját” az aktuális fenntartóval. Ilyen helyzetben persze a politika is könnyedén átgázol rajtunk, és maradék szakmai méltóságunkat is elveszítjük.

- Tagja volt az 1993-ban megalakult – Schwajda György és Törőcsik Mari vezette – Művész Színháznak, amely 1994-ben meg is szűnt. A kudarcos történetnek van tanulsága?

– Tanulságos, hogy a színház megalakulása megmutatta, milyen ereje lehet az önszerveződésnek. Ez egyesek számára ijesztő volt, féltek, hogy a színház közönséget, támogatást visz el a többiek elől. Neveket ne várjon, az ilyesmit nem szokták dokumentálni. Viszont az is korfestő: megtörténhetett az a képtelenség, hogy Törőcsik Marit megvádolták sikkasztással. Csak évekkel később mondta ki a bíróság: nem volt semmi alapja. Utóbbi tény viszont nem kapott akkora publicitást, mint a vádaskodás vagy a vezetés menesztése. Ez ugyancsak jelez valamit.

- A művészt nem bénítják az ilyen helyzetek?

– Többféleképpen hatnak. Miután a Művész Színházat visszacímkézték Tháliának, a társulat még a helyén maradt, miközben már kiírták az igazgatói pályázatot. Töprengtünk, kellene saját jelölt, valakinek beugrott Csiszár Imre neve, a többiek mindjárt mondták: menjünk és beszéljünk vele. Akkor éreztem meg, hogy ehhez így már nincs közöm. Már akkor látszott, hogy nem számít a művészi munka, valami másról van szó. Eszembe jutott, amit Kerényi Imre mondott búcsúzóul a főiskolán: „Vegyék tudomásul, ha csak nem kerülnek valami egészen különleges helyzetbe, színészként sosem lehet döntéshozói pozíciójuk. Magukat mindig választani fogják.” Nem vágytam ennyire különleges helyzetre. Másfelől dolgozott bennem a dac, és hét kollégámmal – Bánsági Ildikóval, Nagy-Kálózy Eszterrel, Ráckevei Annával, Tóth Augusztával, Gáspár Sándorral, Bubik Istvánnal, Eperjes Károllyal – eldöntöttük: azért sem szóródunk szét, megalapítjuk a Kelemen László Színkört.

- Az önszerveződés kudarca után újabb hasonló kísérlet?

– Nem volt semmink, nem sértettünk érdekeket, és ez esetben imponált a bátorságunk. Egy évig a Csiszár vezette Tháliában maradhattunk. Aztán kikerültünk onnan, mert Megyeri László vezetésével befogadó színház lett. Abszurd! Ám aztán még Sas József, a Mikroszkóp direktora is felajánlotta: annyira tetszik neki a merészségünk, hogy ad nekünk két estét, amikor a magunk produkcióit játszhatjuk. De a Mikroszkóp színpadán nyolcan el sem fértünk volna. Szerencsénkre Schwajda György is jelentkezett: hívott minket Szolnokra, ahol ismét ő volt a direktor. Volt még néhány állomásunk, majd Márta István vette át a színkört az előadásainkkal együtt.

- Végül a Kelemen László Színkör is felbomlott az új színházbeli évek alatt.

– Működésének idején mégis példája volt a szolidaritásnak, érdekérvényesítésnek. Legalábbis sejtszinten. A felbomlása pedig törvényszerű a társulati évek alatt. Szakmai és magánéleti okok miatt is.

- Most, hogy megkapta az érdemes művész címet, búcsúzik az Új Színháztól. Hátterében ismét egy igazgatóváltás?

– Négy éve készültem rá, hogy elszerződjek. Meg lehet nézni, milyen szerepeket játszottam akkoriban az Új Színházban, és milyeneket másutt, vendégként. Ebben a tépelődő időszakomban történtek azok a változások a színház körül, amelyek annyi indulatot kavartak mindkét oldalon. Én sokkal kócosabbnak látom a helyzetet annál, hogy szimpla politikai deklarációkkal kommentálni lehetne. Annyi biztos: az új vezetés pályázata pusztán szakmai okok alapján is elég lett volna a demonstrációhoz, tiltakozáshoz. Nem voltam népszerű ezzel a véleményemmel. Dörner György egyébként főszerepek sorát ajánlotta, de úgy éreztem: ez a teátrum a politikai felhangoktól függetlenül sem inspirálhat már úgy, mint annak idején, amikor ideszerződtem. Márpedig a közönségre elsősorban a szerepeimmel szeretnék hatni, amelyeknek a megformálásához nyugodtabb színterek kellenek.

- Egykori mestere, Kerényi Imre politikai furcsaságait hogyan élte meg?

– Eltávolodtunk egymástól. Erőfeszítései és koncepciói, amelyekben kiteljesedik, számomra nehezen követhetők. Egyébként még más-más, különféle rangú színházak tagjaként sem könnyű megmaradni ugyanabban a habitusban. Olyan helyzetekben meg pláne nem, amikor elvárják az igazodást. Nekem ugyan soha nem okozott problémát, hogy önmagam maradjak, de talán könnyebben jut előre, aki figyel az aktuális táncrendre.

- Diplomatikus.

– Jobboldali szavazóként is erős kritikával nézem a kétharmaddal megválasztott kormány tevékenységét. Miközben – ha már mindenáron politikai véleményformálást szeretne tőlem – az is tény: ezt a kétharmadot az előző nyolc év alatt sikerült előállítani.

- Közönség, kritika is elismeri, széles palettáról dolgozik, pályafutása töretlen. Lelke mélyén sem okoztak repedéseket a hátrahagyott színházak körüli bonyodalmak vagy a szakma méltóságának elvesztése?

– Színészként az éltet, ami a hivatásom lényege. A Nemzetiben, a Művész Színházban és az Új Színházban is voltak korszakok, amikor nagyon jól éreztem magam. Fontos, hogy amióta pályán vagyok, folyamatosan hívnak vendégnek is az ország különféle társulataihoz. Még a Nemzeti tagjaként fajsúlyos szerepek mellett Bodrogi Gyula felkérése és rendezésében a Vidám Színpadon lehettem partnere Csákányi Lászlónak, Faragó Verának, Horváth Tivadarnak, Hernádi Juditnak két remek komédiában. Vagy a legutóbbi időszakban, amikor az Új Színházban már nem éreztem olyan jól magam, nagy elégtételt jelentett a Valló Péter rendezte Harald Pinter-darab, az Árulás a Pinceszínházban, a Kék róka a Játékszínben vagy a veszprémi Csókos asszony és a Bicska Maxi, amely éppolyan jelentős szerep a pályámon, mint amilyen a János király vagy a II. Henrik volt. Valójában sosem volt rá időm, hogy boldogtalan legyek.

Hegyi Barbara, Hirtling István - Szeretni bolondulásig: