Fehér bot és zongora – Négykezes fellépéseivel arat sikert a vak magyar zenészpár
Helle Maximilian felettébb édesszájú fiatalember, a kávéba hat kanál cukrot, sok habot és fahéjat is kér. Már az elején tisztázzuk, hogy semmi köze a németekhez, egyszerűen csak így hívják (keresztnevét egy Kertész Erzsébet-regényből kapta), és nem leszármazottja Hell Miksa jezsuita csillagásznak sem. Évek óta rajong viszont a régi budapesti kávéházak világáért, és legszívesebben olyan feketét kortyolna, mint a pestiek a húszas évek elején. A zongoránál sincs ez másképp, Maxi huszonöt éves létére úgy futtatja kezét a billentyűkön, mintha egy száz évvel ezelőtti zenés kávéházban nevelkedett volna. Játékában édesbúsan és könnyed virtuozitással csendülnek fel Seress Rezső, Karádi Katalin dalai, de a különböző kuplék vagy éppen Kalmár Pál szerzeményei is. A hangja pedig, ahogy egy öregúr meg is jegyezte az egyik koncerten, kifejezetten bárbariton. A Fizetek, főúr tényleg varázslat volt azon az estén, mint ahogy az a Szalóki Ági-koncert is, ahol a Karádi-slágerek vaksötétben, Maxi zongorakíséretével hangzottak el.
A fehér botot könnyen össze lehet csukni, akár egy collstokot, így lazán az asztal szélére tesszük, hogy legyen elég hely a csészéknek. Velünk van Kardon Annamari, Maxi barátnője és zenésztársa is, ő cukor nélkül issza a lattét, és ahogy a pincér magunkra hagy bennünket, elmesélem nekik, hogy éppen a Zsolnay kávéház gyönyörű kupolája alatt ülünk. Aztán kissé zavarba jövök: mert hogyan is írjam le látássérült barátaimnak a díszes terembelsőt?
„Amikor a szemem világáról kérdeznek – meséli Maxi –, viccesen azt szoktam mondani: már a születésemkor gyűjtöttem magamnak egy kis inkubátorságot. Koraszülöttként az inkubátorban alkalmazott oxigénterápia miatt megsérültek a retinaereim, és hiába végeztek rajtam műtéteket, sosem láttam meg a napvilágot. Nagyon hamar elkezdtem viszont hallgatni a szüleim zenés kazettáit, amelyekből több száz is volt otthon. Megráztam őket, és már a zörgésükről felismertem mindegyiket, tudtam, hogy melyik például a Lagzi Lajcsi. Az egyik legkorábbi emlékem, hogy háromévesen ülök a teraszon, a szüleim nyírják a füvet, én pedig a Katyusa dallamára teli torokból éneklem, hogy Jaj de jó a cseresznyepálinka, jaj de jó a barackpálinka. Gyerekként imádtam a mulatós nótákat, még le is játszottam őket az ajándékba kapott szintetizátoron.”
Amikor a szülők észrevették, hogy Maxinak különlegesen jó hallása van, ötévesen fogadtak mellé egy zongoratanárt. Gulyás Emi néni rendszeresen kijárt Kispestre, és rengeteget foglalkozott a muzsikus lelkű kisfiúval. Maxi máig élénken emlékszik arra, amikor Emi néni meghívta a lakására, és együtt meghallgattak egy Schiff András-albumot. Ez volt első komolyabb zenehallgatási élménye, azóta is mágikusan kötődik Bach műveihez.
A másik jó tündére apai nagymamája volt. Maxi érkezésekor a nagymama feladta könyvelői állását, és megtanulta unokája kedvéért a Braille-írást. Amíg a fiatal szülők pénzt kerestek, munkába rohantak és építkeztek, addig a nagymama megtaníttatta Maxit négyéves korára olvasni, mesét írt neki a Braille-módszerrel, és verseket, regényeket olvasott fel a hosszúra nyúlt délutánokon.
„Sírtam, ha nem mehettem hétvégén a nagyihoz, mert olyan csodálatos ember volt. Ha esett, ha fújt, kirándulni vitt, vagy hajókázni, vagy csak főztünk együtt a konyhában. Sajtos rudat, csokitortát sütött nekem. Olyan dolgokat is felolvasott, amelyeknek a segítségével komoly műveltségre tettem szert. Hatévesen például fel tudtam sorolni, hogy melyek az Eiffel-torony szomszédságában lévő templomok. Imádtam a nála töltött órákat, a Vakodában (Vakok általános iskolája) viszont gyakran unatkoztam.”
Az általános iskolai évekből a legtöbbet vak zongoratanárának, Magyar Csaba tanár úrnak köszönhet, akivel a klasszikus zongoradarabok tanulásán kívül megoszthatta legféltettebb titkait is. Rengeteget beszélgettek, és Maxi az ő tanítványaként szerzett első díjat számos zenei versenyen. A Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola és az Eötvös Loránd Tudományegyetem következett ezután, a muzsikálásban pedig egyre inkább a könnyű műfaj felé fordult.
„Eleinte operettet és magyar nótákat játszogattam, később Kisnémedi Varga Pál nótaénekest is kísértem a fellépésein, aztán egyszer meghallottam, ahogy egy tizenöt éves ismerősünk Erroll Garnert zongorázott a nappalinkban piszok jó technikával. Akkor már huszonegy éves voltam, és szinte fájt, hogy csak magyar nótákat zongorázom. Farkas Zsolti játéka után döntöttem el, hogy én is dzsesszt akarok tanulni. Az érettségi óta három meghatározó ember egyengette az utam, elsőként Zsigmond Laci barátom, később Tálas Áron és Cselik Gábor dzsesszzongorista vett szárnyai alá az improvizációs technikám tökéletesítésében, az utóbbi években pedig rátaláltam az igazán nekem való műfajra, a régi sanzonokra és a klasszikus budapesti kávéházi muzsikára. Csokoládéban is szeretem a múlt ízeit, nagy kedvencem a Kapucíner szelet és a Korfu kocka.”
Az elmúlt egy év pedig a szerelemről és a négykezes fellépésekről szólt. Maxi még 2008-ban talált egy felvételt a neten, egy lány franciául énekelt egy dalt élő zongorakísérettel egy tehetségkutató versenyen. Annyira megragadta a tizenegy éves lány hangja, hogy újból és újból meghallgatta, végül megtartotta magának a felvételt. Két évvel később egy látássérült zenei versenyen hallotta meg ismét a csilingelő hangot. Habozás nélkül odament Annamarihoz – aki ez alkalommal zongorázott –, és elkérte az e-mail-címét.
„Viharos diákszerelem lett a kapcsolatból – folytatja Annamari –, elég hamar össze is vesztünk, ezután hét évig nem találkoztunk. Maxi azért figyelgetett, néha beszéltünk is pár mondatot, de igazán akkor vettük fel újra a kapcsolatot, amikor elkezdtem a francia szakot az ELTE-n, Maxi pedig már szintén bölcsész volt újgörög szakon. Annak ürügyén randevúztunk, hogy megbeszéljük, mi is történt velünk régen. Ennek az lett a vége, hogy meghívott az akkor alakult Kotta nélkül nevű zenekarba, és az együtt zenélésből egyik napról a másikra valódi szerelem lett.”
„A szakításkor mély depresszióba estem, sokszor elsírtam magam, amiért sikerült elveszítenem, akit imádtam – meséli Maxi. – A görög zene iránti lelkesedésem miatt kezdtem görögül tanulni, több száz szerelmes görög dalt lefordítottam, ennek nagy része és a saját költeményeim többsége is Annamarihoz szóltak. Aztán ahogy hét év után újra megtaláltam, tudtam, hogy többé nem engedhetem el. A négykezes fellépéseinken pedig fantasztikus érzés, hogy a párom itt ül mellettem, és érzem, hogy mit akar kihozni egy Edith Piaf-dalból, Debussy-szerzeményből vagy bármi más zenéből, legyen az a Hamvadó cigarettavég vagy A nézését meg a járását mulatós bónusztrack.”
A csodálatos hangú lány folyékonyan beszél franciául, színes fülbevalók ragyognak a fülében, és egész életében rajongott a zenéért. Annamari szintén születése óta vak. Édesapja kutatóorvosként többéves ösztöndíjat nyert Belgiumba, így hétévesen már francia nyelven kezdte az általános iskolát látó gyerekek közt, és nemcsak az idegen nyelvet tanulta meg, de barátokat szerzett, szertornázott, kórusba járt, szólót énekelt. Később hangszálgyulladás miatt egy időre abba kellett hagynia az éneklést, ekkor kezdett komolyabban zongorázni. A klasszikusok közül Mozart és Chopin a favorit.
„A szüleimtől kaptam egy pianínót, nekem ez a hangszer a másik felem. Na jó, csak Maxi után.”
Amúgy Annamari a bölcsészkaron kívül lifecoach-tanfolyamra, edzőterembe jár, hulahoppozik és nem mellékesen blogot ír, zeneajánlókat, önismereti írásokat, novellákat publikál. A muzsika mellett mindketten szenvedélyesen kötődnek az irodalomhoz, Annamarinak egy regény kézirata van a fiókjában, Maxi pedig verseivel ér el sikereket: műveit kortárs antológiákba válogatták, líráját Lackfi János is ajánlotta Facebook-oldalán. Maximilian többekkel együtt fáradhatatlanul szervezi a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségénél a Bodor Tibor Hangoskönyvtár frissítését. Bodor Tibor színművész unokájával, Puskás Kata Szidóniával létrehoztak egy egyesületet is, amelyben több száz önkéntes felolvasót toboroztak – és toboroznak a mai napig –, akik a maguk által választott irodalmi művet adhatták, adhatják elő előzetes meghallgatás után. A felhívás eredményeként szaporodtak a kortárs irodalmi művek a vakok könyvtárában.
„A 2017-es kampányunk után özönleni kezdtek az emberek, az alapítvány köré igazi baráti közösség szerveződött. Olyan látó barátaink lettek, akik követnek minket a közösségi oldalakon, eljönnek a fellépéseinkre, de mi is beállíthatunk hozzájuk beszélgetni, macskát simogatni, sőt, még egy cukrászdába, kávéházba is elkísérnek minket, és megismerhetünk egy újabb budapesti kávéillatot.”
Annamarit megtalálja időnként az a mondat, hogy jaj, de kár magáért, hiszen olyan szép! De olyan is volt, aki a metrón kezébe nyomott egy húszezrest. Maxinak pedig már tanácsolta járókelő, hogy szedjen B-vitamint, mert attól javul a látása, és egyszer még azt is megkérdezték tőle, hogy csak nem ő az a vak lány, aki a televízióban énekelt. Maxi válaszában megjegyezte, hogy neki egy kicsit mélyebb a hangja, úgyhogy inkább nem, mint igen. Nagyokat kacagunk az asztal fölött, észre sem vesszük, hogy közben ránk esteledett. Megkeressük a főurat, fizetünk. Másnap egyetem, hangstúdió, találkozó az önkéntesekkel, bevásárlás, koncert a múzeumban. Maxi és Annamari belém karol, egymás szavába vágunk, és néha nekiütközünk a falnak, annyira elmerülünk a beszélgetésben, ahogy sétálunk hazafelé.
