Évszakok
Annyi digitális szaurusz után jó megint otthonosan: mókussal, sünivel, szarvassal, szajkóval, stiglinccel, skandináv fenyőpinttyel találkozni. Európánkra visszacserélni a Jurassic-parkot. Igaz, akadnak itt is vadak: agyarasok, karmosak, tépőfogasok, patások. Előfordul, hogy itt is „meleget” esznek, bár a vérrel igencsak spórol ez a kiskorúaknak is kínált természetfilm.
Az európai erdőket egy nyolcvanezer évig tartó tél utáni klímaváltozás teremtette. Az ember előtti kemény világ nem ismerte a humánumot. (Honnan is ismerte volna?) Az üldözéses futószámok nyertese a díjat többnyire nyomban el is fogyasztotta.
„Az erdők aranykorában” – amint a film fogalmaz – még nem volt jelen a meztelen majom. Megjelenésével felborult a természetes kiválasztódás. A toportyánból, csikaszból őseink elébb-utóbb kutyát szelídítettek ugyan, de amúgy sokat hibáztunk. Falkavadászatainkkal látványosan áthágtuk a fair playt. Háborúinkkal tönkretettük Európát (s ha még csak azt!), gyászos kontinentális legénykedéseink annyi örömet sem szereztek nőnemű társainknak, mint hajdan az erdei bikák viadala.
Az emberi kártétel ránk olvasása miatt a film második felében már-már feszengtünk a zsöllyében. A rókakölykök, medvebocsok, madárfiókák szerepe kétségkívül gyönyörködtetőbb, egyértelműbb volt. Az járt igazán bajjal, amikor megérkeztünk.
Az alkotók gyógyírül ezért ajánlgatnak valamiféle új szövetséget ember és természet közt: éljünk óvatosan, gyűjtsük a szemetet szelektálva, ne idézzünk elő új klímaváltozást. Ám a mondanivalónak – sajnos – van némi prédikációs mellékíze. A bocsok természetesebbek voltak.
Elkésett film ez. Manapság hatásosabbakat látunk például a National Geografic, Spektrum műsorán. (Amúgy meg nincs nehezebb, mint kétágúnak lenni.)
(Rendezte: Jacques Perrin és Jacques Cluzaud.)
