Emlékezni muszáj

– Tényleg akkor ébredt rá, hogy közeleg az olaszliszkai tragédia évfordulója, amikor felhívtam?

– Igen. Most úgy fest, mintha a bemutatót erre időzítettük volna, pedig őszintén mondom: eszembe sem jutott.

– Amikor ez az interjú megjelenik, éppen kilenc éve lesz annak, hogy Szögi Lajos tanárt halálra verte egy csoport olaszliszkai cigány. Azt mondta, régóta a társadalmi megosztottságról akart beszélni.

– A Borbély-darab egyik szereplője is beszél arról, hogy idehaza minduntalan egymásnak esnek az emberek: nemcsak az úgynevezett egyik és a másik oldal, hanem tanárok és diákok, pedagógusok és szülők, buszvezetők meg utasok. Most hallottam, hogy egy Müpa-beli koncerten valaki a zacskójával többször csörgött, mire egy másik, két sorral hátrébb ülő néző egyszerűen fejbe vágta. A politika hibája, hogy Magyarországon ilyen mértékű lett az agresszió. A politikai csoportosulások úgy gondolják, csak akkor tudnak a hatalomban maradni, ha eléggé felhergelik a közönségüket ahhoz, hogy még véletlenül se szavazzanak át a másik csapatra. És mintha a sajtó lenne a fő segítségük ebben.

– Sajtója válogatja. Sommás ez az ítélet.

– Tudom, egy újságírónak kutya kötelessége azt mondani: nálunk ez nem így megy. Mégis látom a médiumok igyekezetét, azért állítanak be egyoldalúan egy történetet, hogy az értő fülekre találjon.

– A színházi élet sem kivétel: ott is táborok alakultak, háborúskodás zajlik.

– Sokan beleálltak a harcba, ez igaz. Nekem elegem van már belőle.

– És mit csináljunk most? Másszunk ki a lövészárkokból és barátkozzunk? Ilyen egyszerű?

– Nem feltétlen kell barátkozni, csak meghallani azt, amit a másik mond. Esetleg el is fogadhatjuk. Ez nagyon fontos lenne.

– De megértjük-e egyáltalán egymást? Mintha mások lennének a szavaink. Nem csak a politikában, az utcákon, a kis falvakban is. A darabban az egyik cigány fiú a börtönből ír levelet az otthoniaknak. A magyartalan nyelvezet, az elképesztően rossz helyesírás – amit látunk, mert a szöveget az előadás során kivetítik – mutatja, mekkora a szakadék a társadalomban. Ráadásul az érvelése is sántít: ha elütötte volna Szögi Lajos a kislányt, akkor sem lehetne önbíráskodni, agyonverni a vétkest. Velünk él egy olyan világ, nyelv, kultúra, habitus, amiről szinte semmit sem tudunk.

– Nem tudom, hogy megértjük-e egymást, de meg kell próbálni. Az a közös alap, hogy a gyilkosságot nem lehet elfogadni. Mindenki felelős azért, hogy idáig fajultak a dolgok.

– A darabban azt mondja a fiú a bíróság előtt: „Mi olyan nyomorultak vagyunk, amit maga el sem tud képzelni. A maguk fajta, aki rólunk ítél és megítél, azt hiszi: így nem lehet élni. Nem is! De muszáj. Mert nekünk csak ennyi maradt.”

– Ezt szinte lehetetlen elképzelni. A mélyszegénységben már nincs remény: a társadalmi elrendeződés mélyéből sokan nem tudnak többé kikeveredni. Ezen mindenképpen változtatni kellene.

– Színpadra vitte a délvidéki vérengzést (Vörös), a holokausztot (A mi osztályunk), a fiatalok kivándorlását (Illaberek). Azért választ rázós témákat, mert zavarja azok feldolgozatlansága?

– A színház több mint egyszerű szórakoztatás. Az embereknek mindig is szükségük volt arra, hogy a problémáik elhangozzanak, visszaigazolást nyerjenek, és a színpadról felzaklassák vagy dolguk felől megnyugtassák őket. Így alakult ki a színház. Az Olaszliszkai című darab a görög tragédiák formavilágát idézi. Borbély úgy szerepeltet benne embertípusokat vagy kart, ahogy azt egy görög tragédiában megszoktuk. Több versformát is használ, látszik, jelentős költő írta.

– A többi között éppen a nyelvezete az, ami távol tarthatná a témát a bulvártól.

– Elvben igen, de ez sajnos nem sikerült. Egészen gyalázatos, ahogy a bulvár kezeli az előadást, sokan nem is látták, és úgy írogatnak róla.

– A bulvárlapok szerint akár kegyeleti és személyiségi jogokat is sérthet az előadás. A Szögi család peren gondolkodik, azt mondják, az ő engedélyüket nem kérték a színre vitelhez. Ez reklám is lehetne, mégis keserűen beszél róla.

– Mert az is vagyok. Lehet, hogy ezután még többen akarják majd megnézni a színdarabot, de mélyen felháborít az, ami körülötte zajlik. Borbély Szilárd pont erről írt, hogy ezt azért mégsem kellene. Nem akartam a Szögi családot megbántani, és ez az előadás sem teszi ezt. Nagyon tisztességes és nem kegyeletsértő darabról van szó.

– Tényleg nem kérték hozzá a család engedélyét?

– Már túl voltunk a próbaidőszak felén, mikor megkeresett az özvegy. Kérte, hogy ne adjuk elő a darabot. Ám éppen Borbély Szilárd mondja: emlékezni muszáj. A családnak, a hozzátartozóknak biztosan nem kellemes, hogy felidézzük a történteket, de ettől függetlenül az ember ember által való megsemmisítésének problémáját meg kell beszélnünk egymással. Az Olaszliszkai című színdarab korábban napvilágot látott már egy drámakötetben, a Magyar Rádió a megjelenése évében hangjátékként adta le. Több mint száz előadást kellene tartanunk, hogy a darab az eddigieknél több emberhez jusson el.

– A Magyar Nemzet az egyik lány szájába adott Gyurcsány-mondatokat nehezményezi: „Ezt már elkúrtátok, mi is úgy látjuk, nem kicsit, hanem nagyon. A mi jövőnket.”

– Fájlalom, hogy a Magyar Nemzet a bulvár által feldobott labdát továbbpasszolta. Azóta korrekt tájékoztatást adott, írt is az előadásról. Hiába része a közbeszédnek, ezentúl nem lehet majd azt mondani, hogy elkúrtuk? Amióta Simicska Lajos kimondta, hogy geci, mi nem mondhatjuk ki? Mert ez a szó is elhangzik az előadásban. Tudja, azért kellemetlen erről beszélni, mert úgy tűnhet, mintha a darab embertelen feldolgozás lenne. Pedig sokkal mélyebb üzenete van.

– Például az emlékezés szükségessége. Borbély egy korabeli interjúban figyelmeztetett arra, hogy Olaszliszka a csodarabbi sírja miatt a hászid zsidóság egyik szent helye. „De hová tűntek a hászidok? Kelet-Magyarország falvaiban mindenütt éltek kisebb-nagyobb közösségeik. Mára a nyomukat is eltüntették. Az emlékezet hiánya megbosszulja magát. Az erőszak erőszakot szül. A felejtés ismétlést.”

– Ezzel a gondolattal kapcsolódik össze a darabban szereplő, múltját kereső zsidó utazó bolyongásának és Szögi Lajos meglincselésének története. Ma már nagyon könnyű felejteni. A hírcsinálás megöli az emlékezetet: az új hírek felülírják a régieket, és sokszor már nem is tudjuk felidézni őket. A zsidók ügyében a közös bűn az oka a felejtésnek. A második világháború erkölcsi zűrzavarában sokan a deportált, halálba küldött emberek értéktárgyait, házait, ruháit, evőeszközeit használták, és közben úgy tettek, mintha idehaza a gyilkosságokban nem lett volna részes senki sem. Nyilván számos oka van a hallgatásnak, a felejtésnek: mi nem beszélünk arról, hogy az ötvenes években ti milyen disznóságokat követtetek el, ti pedig cserébe legitimáljátok a Kádár-rendszer hazugságait. Bonyolult háló ez.

– Borbély Szilárd családi tragédiáját önök szőtték bele a darabba. Az író szülei rablógyilkosság áldozatai lettek: anyja meghalt, apja súlyosan megsérült és lelkileg összeomlott. Hogyan kapcsolódik ez a történet a kölcsönös felejtések rendszerébe?

– A Jelenkorban megjelent tanulmányában Radnóti Zsuzsa azt írta, hogy a Borbély-életmű utolsó szakaszát teljesen átszőtte a szüleit ért tragédia. Az író sokáig nem akarta megírni édesanyja halálának a történetét. Végül az Egy gyilkosság mellékszálai című művében kíméletlenül, kegyetlenül szembenézett vele. Személyes tragédiája és az olaszliszkai lincselés rokon egymással. Elég csak arra utalni, hogy a bíróság a rendőrség felelősségét, nemtörődömségét mindkét ügyben kimutatta.

– Igazgatóként újrázik a Katona élén. Úgy tűnik, nem változtat: fiatalokat karol fel, Fehér Balázs Benőt hívta a színházába rendezni, és húsba vágó, közéleti témákat dolgoz fel. Erre biztosíték mások mellett Pintér Béla is, aki most a színházában debütál.

– Vannak darabötleteink, de még nem véglegesek. Egyelőre nem akarok színdarabot a menekültkérdésről, de nagyon foglalkoztat a téma. Azt érzékelem, hogy ez a népvándorlás mindent ural, felülírta a mindennapjainkat. Nem tudok részt venni olyan társaságban, ahol ne jönne elő. De bonyolult az ügy, nem értem még teljesen: valaminek történnie kell, hogy ne csak a napi politika áldozata legyen, ne úgy ugorjanak rá sokan, mint sakálok a döghúsra.

– Olaszliszka ügyében biztosan megvan a kellő távolság? A történetben talán csak az iszonyat az, amiről ugyanúgy gondolkodunk.

– Az Olaszliszkai megmutatja, hogy semmi nem változott: legyen szó zsidóüldözésről vagy roma–nemroma-ellentétről, ugyanúgy szívesebben felejtünk, mint hogy beszélnénk egymással nehéz közös ügyeinkről. De ha a darab révén erre rádöbbenünk, akkor előrébb vagyunk. Már ez is valami.