Egy veszedelmes viszony

Nem olyan nagy bűn az, ha valaki jó cégért keres árujához, „rásegít” a mű vonzerejére. A cím persze bizonyos Pierre Choderlos de Laclos híres könyvére utal vissza (Les liaisons dangereuses). Ismerjük el a rafinériát abban a tudatban is, hogy e jeles francia szerző épp akkortájt írta klasszikus művét, amikor ez a film játszódik, a 18. század végén, s maga is éppen olyan allonge-parókát hordott, mint itt a dán udvar előkelői. De persze ez is jó hívószó: egy bizonyos dán királyfi kalandjairól ugyanis meglehetősen sokat tudunk. Itt is idézik őt.

Nem a kulturális senkiföldjén járunk tehát, s a kor is izgalmas: a felvilágosodásé. Művelt szereplőink Rousseau-t olvasnak, Voltaire-től kapnak levelet, noha Dánia ekkor épp egy konzervatív államtanács és egy habókos király uralma alatt áll. Velük fordul szembe az uralkodó új, reformer bennfentese, a német orvos, aki megelőző oltásokat akar adni a kicsiknek, betiltatja a testi fenyítést, megzabolázza az urakat, eltörli a cenzúrát.

Csak egyben hibázik: a kelekótya uralkodó által elhanyagolt és többszörösen megalázott királynéval egymásba szeretnek, s ebben szerepe van a felvilágosodás közös kerítő szellemének is. Kibontakozik egy kosztümös tragédia, udvari intrikákkal, összeesküvéssel, fejek vériszamos vételével, halálos betegséggel, majd – kivételesen – „hálás utókorral”.

Sok néznivalót, palotabelsőket, udvari bált, négylovas hintókat, havazásban ragyogó külsőket, szép ruhákat, számos statisztát, klasszikus muzsikát kínál a történet (Európai Film-díjas a látvány és a zene). Egészében azonban egy régibb módi szerint megírt, lassan bontakozó történelmi regényre emlékeztet leginkább.

A Nikolaj Arcel által rendezett mű a berlini fesztiválon is tarolt: a félnótás király hálás megjelenítéséért Mikkel Bo Folsgaard a legjobb férfialakítás díját kapta, valamint a legjobb forgatókönyvnek kijáró elismerést is elhozta ez a nagyszabású európai koprodukció.

Bölcs István