Egy válás komikuma – Párkapcsolati krízis Woody Allen-módra

– Könnyű volt belehelyezkedni a szerepbe?

– A darab két baráti házaspár kapcsolatáról szól. Woody Allen és Mia Farrow filmbeli szerepeit Ötvös András és Radnay Csilla játssza, Judy Davist és Sydney Pollackot pedig Járó Zsuzsa, illetve én. Bejelentjük a nejemmel, hogy mostantól külön fogunk élni. Bár mi megyünk szét, és senki nem lepődne meg, ha zokognánk, mégis lazák maradunk. A másik pár kapcsolatára viszont akaratlanul is ledobjuk az atombombát. Párhuzamosan zajlanak a két házaspár körüli események, én Jackként megpróbálkozom egy másik nővel, Járó Zsuzsi Sallyként egy másik férfival. Az együttélés, a válás és az új párválasztás kérdéseit feszegeti a darab. Mindenkinek vannak hasonló élményei. Sokat nevettünk a próbákon, amikor egyikünk-másikunk fölismerte saját magát: „hú, én is mondtam ilyen hülyeséget, csináltam ilyen baromságot”, és nyilván így lesznek ezzel a nézők is. Ahogy haladunk előre, egyre több finomság jön elő. Zöldi Gergő fordító velünk együtt vett részt a próbafolyamatban; ha szükség volt rá, alakított a szövegen, hogy érthetőbb legyen. Az angol sokszor másképp, egyszerűbben fejez ki valamit, így időnként „magyarítjuk” a szöveget, hogy a szituációk világosabbak legyenek. Pergő az előadás, rengeteg helyszínváltás van a darabban: hol az egyik pár lakásában vagyunk, hol a másikéban, hol az utcán, hol egy bevásárlóközpontban. Időnként, egy-egy jelenet után az egyik szereplő ott marad, és mint egy terápián, beszélni kezd a nézőkhöz.

– Szabó Máté azt mondta egy interjúban: a film olyan, mintha kilesnénk, kihallgatnánk a szereplőket, rajtakapnánk őket valamin, és ugyanezt szeretné elérni az előadással is.

– Nem klasszikus értelemben vett karakterábrázolással keltjük életre a figurákat, nem olyan értelemben játsszuk a szerepeket, mint mondjuk Othello vagy Desdemona esetében, hanem egyre közelebb hozzuk magunkhoz a darabbeli szituációkat. Ez sokkal letisztultabb, a civil énünkhöz közelítő színjátszást igényel. Ráadásul erre ráerősítenek a darabban szereplő riportok is. A nézőnek tényleg olyan érzése lesz, mintha kukkolna.

– Látta a filmet?

– Igen, főiskolásként, és most nem akartam újra megnézni. Szeretem, ha egy helyzetet a nulláról próbálunk megfejteni. Az együttélés, a válás és az új párválasztás örök érvényű kérdéseit feszegeti a darab. Az agyam lefotózná a jeleneteket, és el akartam kerülni, hogy bevillanjon, Sydney Pollack hogyan oldott meg valamit, mert akkor akaratlanul is az ellen dolgoznék. A film szereplői alapvetően idősebbek, megfáradtabb fazonok, mint mi. Pollack az egyik jelenetben a saját fizimiskájából kiindulva reflektál egy helyzetre, és tudjuk, hogy nála, vagyis Jacknél már a kapuzárási pánik is szerepet játszik abban, hogy kilép a kapcsolatból. Nálunk nem erről van szó, szerintem izgalmasabb a történet attól, hogy nem csak a kor és a hosszan együtt töltött idő okozza a konfliktusokat.

– Harsány nevetésre készüljenek a nézők?

– Vájkálunk egymás húsában, mindezt komikusan, de a darab humora nem kifejezetten hahotázós, hanem inkább fölszisszenős. El is lehet gondolkodni, mélyülni benne. Minél többször játsszuk majd, annál jobban érik. Azt szeretem igazán, ha belövünk egy mezsgyét, és a két széle között, a játékszabályokon belül bármelyik oldal felé kilenghetünk. Ez ilyen produkció, a darab megengedi. Biztos vagyok abban, hogy előadásról előadásra eszünkbe fognak jutni új dolgok.

– A rendezői attitűdök közül mit szeret?

– Azt gondolom, ez társasjáték, mindegy, hogy valaki a sötét oldalon lévő rendező vagy a rivaldafényben álló színész, mindenképpen egymásból építkezünk. Ismerünk kemény rendezőket, akik nagyon határozott elképzelésekkel dolgoznak, de ez nem jelenti azt, hogy a próbák alatt ne vívódnának ugyanúgy, mint mi. Ilyenkor a színész agya úgy működik, hogy a szigorú szabályrendszeren belül próbál meg szabadon dolgozni. A konstruktív vitának abszolút híve vagyok, nem baj, ha néha tépjük egymás haját, az a lényeg, hogy a bizalom és a játék öröme megmaradjon.

– Először dolgozik Orlai-produkcióban. Megtalálta a helyét a csapatban?

Tizenkilenc évig Szegeden voltam, most tavasszal jöttem el. Nagyon örültem, amikor Tibor szólt, hogy nála lenne feladatom. Járó Zsuzsival és Ullmannn Mónival ismertük egymást már korábbról, Szabó Máté pedig osztálytársam volt a gimnáziumban és a főiskolán is, de mint rendezővel először dolgozom vele. Ezek most kifejezetten jó találkozások. Tibor személyében a színházat végtelenül szerető embert ismertem meg, aki teljes mellszélességgel a csapata mellett áll. Olyan munkatársakat válogat össze, akik hasonlóan gondolkodnak a színházról. Egy pillanatig sem voltak kétségeim afelől, hogy remek közösségbe kerülök.

– Orlai előszeretettel dolgozik Máté Gábor-tanítványokkal. Nem csoda, hogy vonzották egymást, hiszen ön is Máté növendéke volt.

– Horvai–Máté-tanítvány voltam. Két nagyon más típusú személyiség vitte az osztályunkat, jól ellensúlyozták egymást. Gáborral, akivel főiskola óta nem volt közös munkám, tavaly Szegeden együtt dolgoztam a Kazamatákban, és egyszer csak a helyére került mindaz, amit nála tanultunk, úgy éreztem, visszatértem az origóhoz. Nagyon szívesen folytattam volna, ráadásul felmerült, hogy a következő évadokban is rendezne Szegeden, hiszen velem együtt öt tanítványa játszott ott. Az a szakmai munka, amit nagyon közel állónak éreztem magamhoz, megszakadt, és ezt veszteségként éltem meg.

– Az igazgatóváltás miatt jött el a szegedi színházból?

– Nem magával az igazgatóváltással volt problémám, hanem azzal, hogy nem folytathattuk a megkezdett műhelymunkát Keszég Lászlóval és Spiró Györggyel. Az motoszkált bennem, hogy negyvenegy évesen talán még van bennem annyi színészi potenciál, hogy máshol is kipróbáljam magam. Jó szerepeket játszottam, ellehettem volna még Szegeden, de azon is elgondolkodtam, ez vajon nem pusztán a szakmai kényelmemet szolgálja-e. Nem új keletű gondolat volt ez, korábban is megfordult a fejemben. Lehet, hogy a kialakult helyzet csak segített meghozni a döntést, Nagy Ervin barátom szerint végre valami fenéken billentett. Máté Gáborral is sokat beszéltünk erről, anno ő is eljött Kaposvárról, tudja, milyen az, amikor az embernek „menni kéne” érzete van. Ha elég sűrűn vagy elég erősen érezzük, akkor hiába zajlik remekül egy évad, valahogy fél lélekkel már kifelé nézünk. Debreceni vagyok, ráadásul bika, de arra vigyáztam, hogy ne a nyakas hajdúsági véremmel döntsek, hanem hideg fejjel, megfontoltan. Most szabadúszó vagyok, ami egyáltalán nem könnyű, de nem bántam meg, mert már ez alatt a rövid idő alatt is sok pozitív tapasztalatot szereztem.