Egy másik Európa

- Milyen a kapcsolata irodalmunkkal, a magyar írókkal?

– A halottakkal és az élőkkel egyaránt jó.

- Ezt hogy érti?

– A klasszikusok bizonyos értelemben minden korban fontosabbak, mint a kortárs irodalom. Sokat olvastam Adyt, József Attilát és a húszas, harmincas évek regényeit. Még olyan, a saját korukban népszerű szerzőket is, mint Zilahy Lajos. Irodalmi érték szempontjából Krúdyt, Kaffka Margitot, Szabó Magdát emelném ki, és a kortársak közül Kertész Imrét. De régi barátom Konrád György, és Esterházy Péterrel is szeretjük, tiszteljük egymást. Nagyon élvezem groteszk látásmódját.

- Bizonyára tud a Magyarországon zajló kulturkampfról. Mi a véleménye róla?

– Azt gondolom, hogy egy demokratikus társadalomban a kultúra nem válhat a politikai nyomás, az ideológiai érdekérvényesítés hadszínterévé. Az írók írhassanak, a kultúra döntéshozói képviseljék a kultúrát, a politikusok pedig politizáljanak a parlamentben. A problémák abból adódnak, ha az emberek megsértik egymás felségterületét. Figyelemmel kísérem a magyarországi politikai történéseket, és őszintén aggasztanak. Nem mintha más európai országokban nem indult volna újra virágzásnak az identitásmítosz, de a nemzeti büszkeségnek semmi köze az egészséges értelemben vett nemzeti öntudathoz. A nemzeti értékek ápolása és megbecsülése helyett a hazaszeretet teljes félreértelmezését tartom a globalizáció legveszélyesebb hozadékának. Saját identitásunk természetes dolog mindaddig, amíg nem a megkülönböztetés, a másoktól való elkülönülés motiválja.

- Lényegében arról az identitászavarról beszél, amely egyénenként éppúgy, mint országonként a reális önértékelés hiányából fakad.

– Mindenképpen. Én történetesen olasznak születtem, és ez sem büszkeséggel, sem szégyenkezéssel nem tölt el. Éppolyan tény, mint az, hogy trieszti vagyok. Szeretem a szülővárosomat, a tengert, a trieszti dialektust. Tágabb értelemben viszont közép-európai is vagyok, aki ennek a térségnek történelmi, kulturális, földrajzi lenyomatait is hordozza a génjeiben. Az identitás nem arra való, hogy valaki bezárkózzon, mert akkor megszűnik a nyitottsága más hatások befogadására, s ennek beláthatatlan következményei vannak.

- Saját országában az íróknak, művészeknek milyen a társadalmi presztízsük? Szabad, független-e az értelmiség, vagy a politika ott is rátelepszik a szellemi életre?

– Máraira hivatkoznék, akinek Naplóját német fordításban olvastam. Egyetértek vele abban, hogy a politika kérdései mindenkinek a problémái. Az írók sem kivételek. Ha végigtekint a huszadik század olasz irodalmán, elvétve talál csak olyan írót, aki így vagy úgy ne köteleződött volna el eszmeileg, politikailag a fasizmus, a nácizmus vagy a sztálinizmus mellett. Az író feladata sem más, mint bármely más állampolgáré: hozzájárulni egy adott közösség életéhez. Tágabb értelemben: a politikához, a polisz ügyeihez, az egészségügytől az oktatáson át a munkanélküliség vagy a foglalkoztatás kérdéséig. A műveivel természetesen hozzájárulhat az ország civilizációjához is, hiszen hivatásánál fogva az a dolga, hogy megértesse, mit jelent szabadságban vagy rabságban élni.

- Hogy fest ez a mai Olaszországban?

– Nem mondható el, hogy az értelmiség Itáliában nem hallathatja a hangját. Mint bárhol másutt, nálunk is történnek igazságtalanságok, hiszen olyanok is elismeréshez jutnak, akik a tehetségükkel erre nem szolgáltak rá. Sok művész, író nem jut lehetőséghez, de nem azért, mert üldözik, hanem mert alulértékelik őket. Különösen azokat, akik nem idomulnak a társadalomhoz.

- A rendszerváltás előtt a vasfüggöny miatti bezártság tette vonzóvá a régiót Nyugat-Európa számára. Ma mivel tudna Kelet-Közép-Európa ismét tényezővé válni, és milyen szerepe lehet ebben a kultúrának?

– Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kelet-európai régió történelmére mélyen rányomták bélyegüket az önkényuralmi rendszerek, a fasizmus, a kommunizmus. Emberek sok ezrei estek ezeknek áldozatul. A vasfüggöny idején ebben a kulturálisan is veszélyeztetett közegben a szocialista országok alkotói sokkal szenvedélyesebben képviselték az individuális értékeket, mint a nyugati demokráciákban, és ettől válhattak vonzóvá. A mai Magyarországot az a veszély fenyegeti, hogy félreértelmezi ezeknek az értékeknek a tiszteletben tartását. A magyar kormány szabadságharcot hirdetett a nemzeti érdekérvényesítés jegyében, mégpedig anélkül, hogy tekintetbe venné az együttműködés alapelveit. A valóságtól elrugaszkodott szemlélet mára világjelenséggé vált. Korunk minden kommunikációs vívmánya ellenére kevesebbet tudunk például arról, mi történt Afganisztánban, mint száz évvel ezelőtt az angol olvasók, akik Kipling levelezését olvasgatták. A politikából sem az jut el hozzánk, ami a valóságban történik, hanem az, amit a vezetők interpretálnak belőle. Ez a homogenizáció pedig minden területen visszalépést jelent.

- Térségünk egyik legégetőbb problémája a nacionalizmus, a rasszizmus térhódítása. Lát-e esélyt arra, hogy a határokon átívelő kulturális együttműködés tompíthatja ezt?

– Európában a politikai falak leomlása után új határok képződtek: a nacionalizmus falai. Ez a mikrojelenségekben éppúgy megnyilvánul, mint népcsoportok, etnikumok kirekesztésében. A másik elutasítása ott kezdődik, amikor a milánóiak hallani sem akarnak a délolaszokról, az egyik házszomszéd vagy rokon a másikról. Fontosnak tartom a határokon átívelő kulturális kapcsolatokat, rendezvényeket. Itt persze nem a fehér asztal melletti összejövetelekre, hivatalos találkozókra, kongresszusokra gondolok, mert azok többnyire formálisak. A cselekvő megmozdulásokban, a cserekapcsolatokban hiszek. Egy példával élve: egyik törzshelyemen, a trieszti strandon gyakran látok gyerekeket játszani. Egyszer felfigyeltem egy olasz kisfiúra, aki egy csak németül beszélő, színes bőrű kislánnyal vízipisztolyozott. Egyszer csak a szülők rászóltak a fiúra, hogy hagyják abba. Mire azt felelte: ti szóljatok neki, mert nem ért olaszul. Ha egy fényképen vagy karikatúrán látja, bizonyára azt mondja róla, hogy fekete, mint az ördög. Ennyit arról, hogy mi múlik a személyes kapcsolatokon.

- A magyar kormány az új alaptörvénnyel lényegében felszámolta a jogállami demokráciát. Veszélyeztetheti ez a térség egyensúlyát?

– Ha egy ország elindul a regresszió útján, és a parlamenti többségre hivatkozva olyan törvényeket szavaz meg, amelyek ellene mennek a fejlődésnek, azzal egész Európa egyensúlyát gyengítheti. Ha tetszik, ha nem, az Európai Unió részei vagyunk, ezért csak összehangoltan, az unióban elfogadott alapelvek szerint lehet törvénykezni. Tovább kell látni a nemzeti önérdekeknél. Az unió tagállamai számára ma a legégetőbb kérdés a migráció, a kisebbségek ügye. Úgy tekintek Európára, mint az emberi szervezetre. Ha az egyik szerv megbetegszik, az óhatatlanul hatással lesz a másikra is. Ha fáj a térdem, az kihat az egész testemre, a közérzetemre. Ennek tudatában kellene élnünk, közösséget vállalva egymással.

Claudio Magris a dolgok kétértelműségéről: