Egy kancsó tea

Hajnalban szomorú tekintetű, komor férfiak lepik el az utcát. Sárga szörnyautó érkezik velük, meg a novemberi, ólomszürke ég. Reggel nyolckor menetrendszerűen elkezd szitálni az apró szemű eső is, az a fajta, amelyik csiklandozva bújik be a gallér mögé, miközben reménytelenül lezárja a horizontot. Kilencre már darabokra szaggatva hever a burkolat, a markoló mély sebet váj a földbe, az emberek csizmájáról levakarhatatlan a sár.

Minderre lelkileg felkészültünk, hónapok óta riogatnak, hogy hamarosan elkezdődik a csatornaépítés.

Hát most itt van.

A feleségem percekig bámulja az ablakon keresztül az infernót, aztán megszólal:
– Szegények.

Fogalmam nincs, kikre céloz. Mellé lépek. Mutatja a szomorú tekintetű férfiakat, nincsenek többen fél tucatnál, csákánnyal, ásóval felszerelkezve. Begyakorolt mozdulatokkal, szótlanul végzik a kemény fizikai munkát a vigasztalan esőben.

Még egy ideig nézzük ezt a megelevenedő Bosch-festményt, aztán a feleségem elhatározza magát:
– Vigyél ki nekik citromos teát.
Megütközve nézek rá.
– Minek?!
– Hideg van. Jól fog nekik esni.

És miután érzi bennem az értetlenséget, az ellenkezést, hirtelen magára teríti a kabátját, és kirohan a kerítéshez. Innen, a langymelegből nézem, ahogy szóba elegyedik a csatornaépítőkkel, egyikkel a másik után. A férfiak odaszállingóznak a kapuhoz, nem hallom, miről diskurálhatnak, csak a döbbent arcokat látom, meg ahogy egyikük feltolja a sapkáját, és a kézfejével lassan megtörli a homlokát.

A feleségem visszaszáguld, szó nélkül vizet melegít, citromokat hoz, tálcát, poharakat.

A másfél literes kancsót már én egyensúlyozom kifelé, ott állok vele a kerítés mellett. A férfiak óvatosan közelítenek, mintha bombát tartanék a kezemben. Félszeg, suta mozdulatokkal kapják le a bögréket a tálcáról, egyikük kitölti a teát, citromot csavarnak bele. Lekuporodnak a formátlan betondarabok, méteres földkupacok mellé, hintáznak a sarkukon, melegítik a tenyerüket.

– Jöjjenek be, üljenek ott le – mutatok néhány kerti székre, magamban elégedetten nyugtázom, milyen jó, hogy nem pakoltam még be őket a tél elől.

Ingatják a fejüket, hogy nem, hogy jó nekik guggolva is. Könyörgésre fogom – hiába. Úgy gubbasztanak a kerítés tövében, mint varjak a magasfeszültségűn. Akárha egy Derkovits-festmény. Ezt a sűrű, jeges szótlanságot én unom meg előbb.
– Mi a baj?
Az egyikük, gondolom, a főnök, mivel kék munkaruháját egyedül ő gombolta gondosan végig, felegyenesedik, rám néz.
– Ezt miért kapjuk?

Eltart néhány másodpercig, míg megértem. Ezek a szomorú tekintetű férfiak sanda lekenyerezési szándékot vélnek kiolvasni a gesztusból. Arra várnak, hogy egyszer csak majd előbukkan a valódi ok, napvilágra derül, mi végre osztogatjuk mi itt olyan bőkezűen a citromos teát. Elszégyellem magam. Persze, így élünk mi itt Pannóniában.
Valamit valamiért.

Ők most azt feltételezik, hogy szeretnék kicsikarni némi ellenszolgáltatást. Mondjuk, hogy az én házam előtt néhány centivel mélyebb legyen a vájat. Vagy hogy cserébe a teáért a hátsó udvarban pöcegödröt kéne ásniuk.

Hebegek egy-két formátlan szót, nincs eleje, sem vége, iszonyatos zavarban vagyok. Ők is. Ráérősen szürcsölgetnek, aztán vigyázva visszahelyezik a bögréket a tálcára. A kék munkaruhás elindul a markoló felé, de aztán visszanéz, kezét a sapkájához emeli, mintha köszönne. Azt mormolja, alig hallom:
– Május óta csináljuk. Ma már az emberek ilyet nem... Még soha...
Nem fejezi be. A mondatot magamnak kell kiegészíteni, miközben visszalavírozok a házba.

Szóval ez a hetedik hónap.
Hét hónap óta sikolt mellettük a betontörő, hét hónapja lapátolják a súlyos földet, helyezik el a mályvaszínű csöveket a mélyben, hét hónapja cuppog bakancsukról sár az ellenséges, néma házak sorfala közt, és még soha nem nyíltak meg ezeknek a házaknak az ajtajai, ablakai, még soha egy pohár vizet nem kínáltak nekik, szóval még soha...

Aznap, egyébként teljesen véletlenül, rákattintok a parlamenti közvetítésre. Gyűlölködő tekintetek. Gúnyos fintorok. Nincs bocsánat.

Néhány év, tán egy évtized óta folyamatosan romlunk.
A kancsó tea fölöttébb gyanús.
Közeleg a végállomás.