Egy ember az orbáni elitből – Andy Vajna (1944-2019)
Vajna András, közismertebb nevén Andy Vajna ugyanolyan NER-lovag volt, mint a többi, de talán az átlagnál tehetségesebb és ügyesebb kapcsolatépítő, amiben persze sok évtized kemény hollywoodi gyűrődése is szerepet játszott: az ügyes pénzfelhajtás – egy idő után a forgalmazókkal finanszíroztatta a filmjeit, ő maga nem kockáztatott –, az adóhatóság elől a pénz elrejtésének bonyolult technikája, amit a hatóság tizennégy évnyi nyomozása sem tudott egészen szétszálazni, a jó szövetségkötés, például az adóügyekben is partner Mario Kassarral, akivel még 1976-ban alapított közös céget, aztán a szívósság, de nem tanulható érzéke volt magához a sikerhez is.
Blockbustereket gyártott, néha-néha művészfilmeket is, de nyilvánvalóan az előbbi a nehezebb ügylet. Az csak hiedelem, hogy a szórakoztatóipari termékhez elég egyetlen rövid agytekervény, valamint a korábban már bevált filmszituációk, gegek és hősök egymásra hajigálása. A gagyihoz is kellenek komoly képességek, ezt valamennyire meghaladóan pedig
igazi tehetség szükséges a Rambo, az Elemi ösztön vagy a Die Hard összehozására.
A látványnak, a sztorinak, a színészi játéknak olyan bonyolult kombinációja kívánatos ehhez, ami valódi hatást kelt, leköti a nézőt, és elhiteti vele, hogy a film elfogyasztásával valami értékelhetőt juttat a szervezetébe, illetve – egy másik lehetőség szerint – másfél-két órányi időtartamra kitaszigálhatja magát saját nyomorúságos életéből. Andy Vajna ehhez kétségkívül nagyon jól értett.
A legtöbb róla szóló cikk a kétezres évek végére teszi magyarországi megjelenését, karrierjét pedig rögtön a Fideszhez köti, de nagyon sokan emlékeznek még arra, hogy Vajna már 1989-ben céget alapított itthon, az Intercom Zrt.-t. A hazajövetelben a rendszerváltás lehetőségeinek gyors felismerése bizonyosan szerepet játszott, de talán az is, hogy az amerikai adóhatóság egy évvel korábban már vizsgálni kezdte a cégeit.
Vajna a bulvárlapok ismert szereplője lett, luxuslakása, magánrepülője, amerikai háttere (a hollywoodi filmgyártás gigászának túlozták) a társasági élet kedvencévé tette, és persze ezzel együtt jöttek a politikai kapcsolatok is a szocialistákkal, a fideszesekkel, a szabaddemokratákkal, a demokrata fórumosokkal – Vajnának ugyanis ez ügyben sem igazán voltak előítéletei. Az 1994-ban hatalomra kerülő MSZP-vel mégsem volt szerencséje: a Baló Györggyel együtt létrehozott és nagy dobásnak szánt TV3 frekvenciapályázata botrányos körülmények között elbukott, állítólag Horn Gyula döntése következtében. A nagy pénz, a nagy lehetőség így aztán valóban a Fidesszel jött el, a filmügyi kormánybiztosság, a budapesti kaszinók megszerzése, később a TV2 állami hitelből történő megvásárlása, a Lapcom, a Radió1 megvétele.
Azonban ez utóbbiak felvásárlása, valamilyen szinten történő birtoklása csak részben volt üzlet, a Vajna-cégér a kormánypropaganda gépezetét takarta úgy-ahogy, vagyis a politikai műsorokhoz, azok hangvételéhez aligha volt köze, mint ahogy feltehetőleg Dirk Gerkensnek, a TV2 vezérigazgatójának sincsen valódi köze mondjuk a Tényekhez.
Vajna egyébként a lapjait, a Borsot, a Délmagyarországot, a Kisalföldet épp úgy gombnyomásra adta be a kormánypárti médiaóriásba, akár a médiapiac többi jobboldali „tulajdonosa”, bár ő azt mondta, ezt nem ingyen tette, mint mások. Az egész ügylettel, vétellel-eladással a korábbi kormánypárti szívességekért fizetett, a budapesti kaszinók birtokolhatóságáért, azért, hogy a kései indulás ellenére sem fizettettek vele kötbért, hogy a pénztárgépeket neki nem kellett bekötnie a NAV-hoz. Vajnán nem látszott, hogy bánná mindezt, tudomásul vette, hogy a zaftos, szürke zónás üzlettel együtt jár a politikai szolgálat, viszont nem jár vele az adóhatóság nyomozása.
Ez így már jó.
Az utóbbi időkben cikkek sokasága szólt kegyvesztettségéről, mire magánszorgalmú kormánypárti kutyák kikezdték azzal, hogy az általa vezetett Magyar Nemzeti Filmalap nem érvényesíti a speciális magyar szempontokat, nem készülnek nagy történelmi eposzok, a sikerfilmjeink pedig nihilisták. Vajna hallgatott. Megítélése a baloldali, liberális oldalon pedig épp amiatt lett kettős, mert az általa vezetett Magyar Nemzeti Filmalap az utóbbi években valóban sikereket kezdett termelni. Kiderült, hogy Vajnának igaza volt: a magyarok nem feltétlenül tudnak jó forgatókönyveket írni – tisztelet a kivételnek persze –, a filmek nem a moziban, hanem a fesztiválokon hoznak sikert, és túl sok a szerzői mozi. Azt is be kellett látni, hogy a szoclib kormányok alatt a filmpénzek kiosztása lobbicsoportok alkujává silányult, egy demokratikusnak kialakított, de korruptan működő rendszerré. Vajnánál ez ritkábban volt észlelhető, sérelmeket persze okozott ő is eleget.
Tekintsük mondjuk a Saul fiát, vagy a Testről és lélekrőlt fizetségnek a gátlástalanságaiért?
Nem tudni, volt-e lelkiismeret-furdalása bármiért is, tehát ezt a kérdést nem válaszolhatjuk meg. De nem is kell, és mindegy is. Így, ezzel együtt volt mindaz, ami volt.
