Ég a ház, nagy a baj
Babits anno még „fellegkaparónak” mondta a szenzációs amerikai leányszöktetés helyszínét. Ez itt azonban Hongkong. Főhősünk kortárs: tengerészgyalogos volt, Bronz csillaggal kitüntetett kommandós, FBI-ügynök és túsztárgyaló. Már ebből is lehet sejteni: nem akármilyen kalandok következnek. Emberünk csonka. Sérült. Kinek kellenek olyan katonák, akiknél a reggeli öltözködés része az is, hogy a harcosok felcsatolják műlábaikat? (Hát a forgatókönyvíróknak, nyilván!)
Főhősünk féllábú és fekete. Tudható: harc készül, nem lelkigyakorlat. A felhőkarcolóra – a világ legmagasabb épületére – vetettek szemet itt nemzetközi brigantik: kínaiak és svédek (még ez is!), szegény biztonságis emberünk családostól beszorul a kétszázhúsz emelet egyikére. És még az ő nyakába akarják varrni a tüzet is. Sok ez! Sok.
Amúgy sem tudni, ki kivel van. Néha egyik szereplő korábbi szövetségesére pisztolyt ránt csak úgy játszásiból, mi meg érzelmi hullámvasútra kerülünk: hol fellőnek, hol le.
Bántóan gyenge – csak mondom – a hongkongi rendőrség. A bűnüldözés ki van szervezve. A ház meg csak ég, mintha ez lenne a dolga. Hősünk harcol az életéért, a családjáért, a sült fellegkaparóért, a megbízóiért, a többiek ellen. Így aztán nem is csodálható, hogy nem mi ítélünk rokon- és ellenszenveinkről, hanem a film maga. Az ábrázolás diktálja, kiket kell szeretnünk, kiket nem. A nézőtéren oda a szabad akarat. A zsöllyékben ülők önként alávetik magukat a lélekszabászatnak.
A látvány eszembe juttatja néhai Katona József drámai zsengéjét, A borzasztó torony címűt, valamint Kecskemét jelszavát: „sem magasság, sem mélység nem rettent”. De persze a könnyelműen ígérgető címerállat, a kecske még nem látta a Felhőkarcolót. Szédítő.
A jegyváltásnál mértékletességet tanácsolok.
(A filmet rendezte és a főszerepet játssza Dwayne Johnson.)
