Drive – Gázt!
Erős film. Erőteljes. Ütőképes. Tabutörő. Hőse nem is emlékeztet a Hegylakó-méretű izompacsirtákra, a moziban mindig győztes kalapácsöklűekre és a könnyű kezű sorozatlövőkre. Ő, a driver, inkább kisfiúsan szende, szótlan, szerény. Nem hőstípus. Nem győztes. S hogy mégis ő a legjobb „gengszterek sofőrje” széles e Los Angelesben, tekintsük mindjárt ezt az első tabutörésnek.
A másodiknak pedig, hogy e harciatlanra fazonírozott antihős milyen eredményességgel semmisíti (mondjuk ki: öli) meg ellenségeit, s hordja rezzenetlenül ráfreccsent vérüket arcán, cipőjén, ruháján. Ahhoz, hogy valaki ennyire „eszköztelenül”, ilyen magától értetődően tudjon ölni, nem fizikai erő szükségeltetik, hanem annak tudata: vele van, benne van a hibátlan morális igazság. (Ám ebben nem állíthatunk ki „hősünk” számára makula nélkül való erkölcsi bizonyítványt.)
Nehéz elfogadni, hogy e lelkierő olyan gyilkosságokban mutatkozik meg, amikor például a bosszúálló ellenségének szemébe villával döf bele. A szem ugyanis tabu. Emlékezzünk, ha tudunk, hogy amikor Bun~uel egy borotvapengével először vágott bele egy szembe (Andalúziai kutya, 1929), mekkora vihart kavart (pedig „csak” egy borjú volt az áldozat), s miféle felháborodás fogadta. Megráz, ahogyan „hősünk” a liftben rátámadónak a gégéjén taposva indokolhatatlan kegyetlenséggel végzi ki, tiporja szét áldozatát, mert bizonyos feltételek esetén már nem a megtámadott az áldozat, hanem akár a támadó is azzá válhat, roncsolódhat.
Akciófilmes elődeinél az elején lassabb, álmodozóbb a stílus. Az autós üldözés is lassítva jelenik meg. Los Angeles kivilágított „felhőkaparói” (Babits) artisztikusan rajzolódnak egymásra. Aztán a szerelmesfilm megjelenésekor az eddig össze nem illesztett dramaturgiai minták révén születik valami szokatlan. Egyesek szerint az ifjú Tarantino nyomán, magam ajánlanám még Bun~uelt is mintának.
Cannes-ban 2011-ben a legjobb rendezés díját kapta Nicolas Winding Refn. A film főszereplője Ryan Gosling.
