Diktátorok kézikönyve

A kép, amit a két jeles amerikai professzor (Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith) felvázol a mai világról, nagyon finoman fogalmazva is borús.

2015. szeptember 24., 15:50

Hogy nem megy el a kedvünk az egésztől, de végleg, az bizony nagyon kevésen múlik. Azokon a finom, ironikus megközelítéseken, azokon az apró zárójeleken, azokon a szinte zárójelbe tett kijelentéseken, hogy például a világ vezető huszonöt országa – ahol legmagasabb az egy főre jutó GDP – Szingapúrt leszámítva mégiscsak liberális demokrácia, meg a befejező fejezet utolsó bekezdésén, ahol a két szerző (mintegy a tizenkilencedik századi mégismorál dallamára) hitet tesz a család mellett, és azt kívánja, hogy „sikerrel járjanak azok, akik az életüket kockáztatva diktátorokat tartanak sakkban”. Mondom, ha ezek az apró distanciák nem lennének, az embernek jelentősen alábbhagyna az életkedve, amikor e kitűnő könyv végére ér. (Így is alábbhagy azért, legfeljebb egy kicsit kevésbé jelentősen.) Mert hát a kép, amit a két jeles amerikai professzor (Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith) felvázol a mai világról, nagyon finoman fogalmazva is borús.

„Nincsen remény, nincsen remény” – mondja a költő, pedig nem is olvasta ezt a sikerkönyvet. De Mesquita és Smith ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a politika egyetlen (ön)célja a hatalom megszerzése és megtartása, és hogy ez diktatórikus eszközökkel sokkal könnyebben kivitelezhető, mint demokratikus körülmények között. De ráadásul még azt is állítják a szerzők (rengeteg kortárs példát sorakoztatva fel), hogy az ún. demokratikus viszonyok is számos diktatórikus elemet, zárványt tartalmaznak, valamint hogy a diktátorok gyakran sikeresebbek a demokratikus vezetőknél. És aztán a receptek! A hatalom megtartásának cinikus-pragmatikus szabályai – amelyeket a szerzők persze mind-mind a valóság elemzése után állítanak össze. Az ilyen, magasztos eszméihez, az emberi jóságba vetett hitéhez makacsul és indokolatlanul ragaszkodó olvasó, mint amilyen én is vagyok, nehezen kap levegőt egy-egy fejezet végén. Hogy mindent a pénz dönt el, hogy mindenki korrumpálható, hogy kevesek lefizetésével sokakat tarthatunk sakkban, s hogy az emberélet éppúgy nem számít, mint a jó erkölcs.

Magyar példák talán majd a második kiadásban.