Die Acht

Amíg a főnök (így hívom a háta mögött a Jolsvai szerkesztő urat, minden alap nélkül persze, mert még korban sem sikerült fölém magasodnia) a Klimt Gusztáv nyomába eredt a fényes császárvárosban (megfigyelték, hogy a kolléga mennyire él-hal a temetőkért?), addig én a Freyung felé vettem az irányt: a Kunstforumban ezúttal a Nyolcak mutatkoztak be az osztrák főváros közönségének.

A kritikák, mint mondják, vegyesek voltak, akadtak elragadtatott írások, mások viszont egyfajta rejtett (és tudatos?) Klimt-ellenességet véltek belelátni az „ellentárlatba”, ti. hogy a magyarok most jól megmutatják, ők már milyen messze tartottak, amikor Bécs még a szecesszió lázában égett. Nem gondolnám, hogy ebben volna szemernyi tudatos elem; arról nem is beszélve, hogy száz év távlatából igazán nem kellene versenyeztetni senkit senkivel, az utókor szemében békésen megférhet Ferenczy Károly a Kernstock nevű druszájával – hogy csak egy igazi Klimt-kortársat említsünk a Nyolcak vezére mellett.

Ami engem illet, már a huszonnégyeknél tartok: láttam ugyanis a pécsi, majd a pesti tárlatot is – ez itt világosabb, letisztultabb, lényegretörőbb (miközben kínál néhány különlegességet is). Olyan tehát, amilyet egy bécsire (ki sosem hallott korábban ezekről a festőkről) méreteztek a kurátorok. A magyarázó szövegek is az alapoktól indulnak, helyesen. Más kérdés, hogy az élet mindig túljár a legmeggyőzőbb elmélet eszén is. Amikor én jártam a Kunstforumban, nem volt akkora tömeg, mint mondjuk a Frida Kahlón, de azért voltak szép számmal – igaz, többségükben magyarok.

Akik tátott szájjal nézték, amit nem is olyan régen otthon is nézhettek volna. Hiába, a szomszéd kertje mindig zöldebb. Sőt, a mi kertünk is az, ha a szomszédban van kiállítva.