Bruegellel Bécsben - A monstre kiállítások kora

Az oszták fővárosban most egymás mellett láthatjuk a bécsi és rotterdami Bábel tornyát, a Madridból idehozott A Halál diadalát és azokat a fantasztikus figurákat ábrázoló képeit, amelyeket a kezdő műértő akár Hieronymus Bosch alkotásainak is gondolhatna. Boscht egyébként Bruegel fedezte fel és tette ismertté. Ugyanakkor a „paraszt Bruegel” nevet is kiérdemelte, mert az európai festészet történetében ő ábrázolta először nem statisztaként, hanem önálló és teljes értékű emberként az egyszerű falusi embereket.

A kiállítás a technikai részletekre is kitér, így megtudhatjuk, hogy milyen festékkel, milyen ecsettel, milyen anyagra dolgozott. Fatábláinak anyagához a mai Lengyelországból származó tölgyfát használt. Kiállítottak a képein láthatókhoz hasonló, eredeti 16. századi tárgyakat is, hogy jobban megértsük az őt körülvevő világot. Akinek van ideje és szeme hozzá, annak a kiállított hatvan-egynéhány grafika külön élményt nyújt. Ezeket a műveit sokszorosították és másolták is, motívumai későbbi alkotók munkáin is megjelentek.

Az ilyen monstre kiállítás nemcsak művészeti, hanem idegenforgalmi és bizonyos értelemben politikai esemény is, amely a vendéglátó város jó hírét és bevételét is növeli. Erre a Bruegel-kiállításra hétköznap is csak előre megrendelt jeggyel és a múzeum által megadott időben lehet bemenni. A tömeg így is az élvezhetőség határát súrolja, a legismertebb képeknél hosszú perceket kell várni, míg közel férkőzhetünk hozzájuk. Nekem három és fél órámba tellett, hogy ne csak lássam, hanem végig is nézzem a kiállítást.

Idősebb Pieter Bruegel sikeres festő volt, akit a korabeli műtárgypiac is megbecsült, noha humanista és szabadságszerető lénye összeütközésbe került a spanyol megszállókkal. Tizenhat képből álló gyűjteményét már az életében tizenhatezer guldenre becsülték, és az elmúlt évszázadokban királyok és múzeumok versenyeztek egymással műveinek birtoklásáért. Legutóbb, 2013-ban a detroiti múzeum vásárolta meg a Parasztesküvő című képét 209 millió dollárért, pedig a város a csőd szélén egyensúlyoz. Relatíve legtöbb munkáját azonban a Habsburgok szerezték meg. A festményeket a Kunsthistorisches Museum, a grafikákat pedig az Albertina Museum őrzi Bécsben. Aki most nem fért hozzá a képekhez, az sokat megnézhet közülük az időszakos kiállítás január közepén esedékes zárása után is.

Egy-két évtizede már Magyarországon is rendeznek olyan slágerkiállításokat, amelyek a műértők szűkebb körén túl a nagyközönség és a turisták számára is vonzók. Ma már természetes, ha egy nagy kiállításra több néző kíváncsi Budapesten, mint mondjuk egy futballmeccsre. Az elmúlt évek legsikeresebb hazai kiállítása Frida Kahlo életművét és fájdalmas, izgalmas és megindító életét mutatta be a Nemzeti Galériában. Kétszázhúszezren tekintették meg, ami kiemelkedő sikernek számít. Ebbe persze belejátszott az egyik kormánypárti lap túlbuzgó sajtómunkása is, aki cikkében kirohant a kommunistának nevezett festőnő műveinek budapesti szerepeltetése ellen. Sokan attól tartottak, hogy a feljelentést a kiállítás idő előtti bezárása követi, így siettek mielőbb megnézni. De a látogatók jelentős része külföldi turista volt, aki kihasználta az alkalmat, hogy Budapesten találkozzon a 20. század talán legismertebb női festőjének munkáival. Noha a kiállítás az életmű viszonylag szerény részletét mutatta be egy kisebb mexikói gyűjteményből, mégis jó áttekintést adott Kahlo művészetéről és világáról.

Bár a sznobok talán nem örülnek neki, az ilyen nagy, közönségsikerre számító kiállításokhoz az ismeretterjesztő szándékú kísérőanyagok is hozzátartoznak. A képek témájának elmagyarázása, az életrajz ismertetése, a korabeli mindennapok megidézése hozzásegíti a látogatót az alkotás megértéséhez és befogadásához. Frida Kahlo esetében ilyenek voltak még a férjéhez és a szeretőjéhez írt levelei és a Lev Trockijhoz fűződő kapcsolatának diszkrét megemlítése is. S annak a kérdésnek a felvetése, hogy mi az igazság Kahlo állítólagos magyar származásából. A kutatások jelenlegi állása szerint amúgy semmi, a festőnő részint a magyar szeretője iránti rokonszenvből, részint egyfajta egzotikumként mondta német helyett magyar eredetűnek az édesapját.

Az ilyen monstre kiállításokról a látogató természetesen csak a képek reprodukcióit viheti haza. A nagy nemzetközi aukciókon az úgynevezett „világhírű” festmények árai folyamatosan emelkednek, a száz-kétszázmillió dolláros leütésen már senki sem kapja fel a fejét. Már Moholy-Nagy László egyik képéért is hatmillió dollárt fizettek ki a Sotheby’s árverésén. Éppen ez a tendencia szülte meg ellenhatásként az Affordable Art Fair nevű kiállításokat. Az elnevezés magyarra fordítva nagyjából a megvásárolható árú művek vásárát jelenti. Ezen olyan kortárs műveket állítanak ki, amelyek a helyszínen azonnal megvásárolhatók, akár aznap elvihetők, s amelyeknek az ára nem ér el egy bizonyos határösszeget. Ezt általában öt-, tíz- vagy tizenötezer dollárban, vagyis néhány millió forintban szabják meg. Az elmúlt két évtizedben két és fél milliónál több látogatót vonzottak ezek a különböző nagyvárosokban megrendezett tárlatok, amelyeken összesen 331 millió dollárt fizettek ki a művekért.

Az egyik legsikeresebb ilyen vásárkiállítást évente kétszer Szingapúrban rendezik meg. A város dinamikus hangulatához jól illik a kezdeményezés, hiszen sokan mennek oda rendesen fizető állásokba olyanok, akik bérelt otthonukat egy-két saját műtárggyal szeretnék otthonosabbá tenni. Az árplafon 100 dollár és 15 000 dollár között van, az alkotások többsége 7500 dollárnál olcsóbb. Alkalmanként több száz művész és negyvenegynéhány galéria állítja ki az azonnal elvihető alkotásokat. Egy szingapúri műkereskedő ismerősömmel két éve magam is végignéztem a hatalmas, két szinten berendezett kiállítást, ami egyszerre tárlat, vásár és társadalmi esemény, alkalmanként tíz-húszezer látogatóval. A kiállító galériák és az alkotások egyértelműen jelzik, hogy mára értelmüket vesztették az olyan kifejezések, mint az „európai” vagy a „nyugati” művészet. A japán, kínai, vietnami, dél-koreai festők tökéletesen alkalmazkodnak a nemzetközi trendekhez, néha éppen ők diktálják azokat, és az ottani galériák éppoly igényesek, mint londoni, New York-i vagy párizsi társaik.