Boszorkánysors – Hegyi Barbara: Jó volna, ha minél többen összefognának

– Főiskolás korában milyen jövőképet álmodott magának? Mi teljesült belőle?

– Főleg gyerekkoromban voltak vízióim a jövőről. Hét-nyolc éves koromban a biciklimmel róttam a köröket az udvaron, és arra gondoltam, hogy akrobata leszek. Úgy terveztem, reggel felkelek, elmegyek lovagolni, utána úszni, majd táncolni fogok. Amikor a ma már egyetemként működő színművészeti főiskolára kerültem, rájöttem, hogy megvalósulóban vannak gyerekkori álmaim. Az órarendem szerint ugyanis volt lovaglás, utána akrobatika, majd tánc. A jövőépítés főiskolásként nem nagyon foglalkoztatott, hiszen akkor azzal voltam elfoglalva, hogy megálljam a helyem. Tizennyolc évesen szembesültem ugyanis először azzal, hogy fura hangom van, és attól tartottak, nem bírja majd a színházi terhelést, ezért aztán elsőre nem is vettek föl.

– Hogyan lehet, hogy a legendás beszédtanár, Montágh Imre sem ismerte föl, hogy ez a hang karcosságában is nőies, érdekes és vonzó?

– Mások szerint meg olyan, mint a repedt fazék.

Fotó: Bazánth Ivola

– Mielőtt találkoztunk volna, a villamosmegállóban embereket kérdeztem a hangjáról. Ilyeneket mondtak, hogy kedves, különleges, izgalmas, de senki szerint sem bántó.

– Akkor sem mondhatom egy interjúban, hogy rokonszenves hangom van. Magamat kigúnyolom, ha kell… Tudja, Cyrano… Egyébként a sikertelen felvételi után a Nemzeti Színház stúdiójában dolgoztam Montágh Imrével, és meggyőződött róla, hogy ez sajátos karakterű hang terhelhető. A második felvételin aztán határozottan úgy nyilatkozott: a hangom nem lehet akadálya a bekerülésemnek. Fel is vettek, de a hangomon folyamatosan dolgoztam. A diploma után, a József Attila Színházban játszó színészként három hónapra elmentem Los Angelesbe, a nevezetes Lee Strasberg színitanodába tanulni. Meg akartam tudni, hogy operatőr édesapám, a Körhintát is fényképző Hegyi Barnabás és a filmgyárban díszletépítészként dolgozó édesanyám, Martin Éva ismertsége és kapcsolatai nélkül is bejuthattam volna-e a színművészetire ezzel a hanggal. Los Angelesben senki sem furcsállta a hangomat, nem is értették a problémámat.

– Ez megnyugtatta?

– Nem nyugtatott meg, viszont megerősített abban, hogy van képességem ehhez a pályához.

– Az Elveszett paradicsom című filmben miért Hegyi Barbarához ragaszkodott a rendező?

– Ezt Mihályfi Imrétől kellene megkérdezni.

– Nem mondta?

– Nem. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy az első, sikertelen felvételim után kezdte el forgatni Bacsó Péter a Hány az óra, Vekker úr? című filmjét, amelyben nekem is szánt szerepet. Hogy föl lehessen tüntetni valamilyen státuszt a nevem után, elneveztek filmszínészgyakornoknak. Ebben a minőségben apróbb munkákkal bekerültem néhány filmbe, így Mihályfi Imrével is dolgoztam. Tudja, a szüleim miatt – bár édesapám a születésem után nagyon hamar meghalt – kiskoromtól a filmgyár környékén lábatlankodtam, ezért sok színésszel, rendezővel találkoztam, de Páger Antallal sosem. Az orvost alakító Cserhalmi Györggyel főiskolai hallgatóként álltam szembe, nem pedig mint Martin Éva gyereke. Ez a film nagy ajándék volt az élettől, ráadásul ilyen fantasztikus színészekkel játszhattam, bár ott is azzal foglalkoztam, hogy a hangom miatt elfogadjanak. Téni bácsi, Páger Antal egyszer azt mondta nekem: hallod, fiam, nekem is rekedtes hangom van, két ilyen repedt fazék egy darabban biztos siker.

– Főiskolásként ismerték Páger Antal személyes sorsát, emigrációját és visszatérését?

– Senki sem foglalkozott vele. Mindent fölülírt a művészi tehetsége.

– Ebben a filmben hangzik el az orvosi műhiba, az otthon elvégzett abortusz miatt börtönre vagy öngyilkosságra ítéltetett Zoltán – aki időközben beleszeret Mirába – kijelentése: „Fenemód barátságos ez a világ, ha az ember már semmit se akar tőle.” Hegyi Barbara a pályája csúcsán mit akar a világtól?

– Mindent. Még nem érintett meg a színésznőket veszélyeztető dráma, az öregedés érzete. A gyerekem 21 éves, nem kell hazarohanni az előadás után őrizni az álmát, tehát sok minden mást is tudok csinálni már. És sok mindent tudok csinálni még, hiszen aktív vagyok, bírom a tempót. Nagyon élvezem a lehetőségeket, az élet által kínált fordulatokat.

– Tehát önhöz barátságos a világ.

– Azt gondolom, igen, hálás is vagyok érte. Ez nem az én képességem, hanem az én szerencsém, bár én is sokat teszek érte.

– Ismét a filmbeli kifejezést használva, „megboszorkányozta” az életútját?

– Az is lehet.

– Sejtelmes.

– Dehogy vagyok sejtelmes, ahhoz túl sokat beszélek. Tudja, mindig szerettem volna titokzatos nő lenni, soha nem jött össze, mert állandóan jár a szám.

– Szerencsére sokat játszik, sőt a bulvársajtóba is bekerült azzal, hogy a Naptárlányok című darabban szereplő színészek közösen – köztük ön is – kiadtak egy aktnaptárt.

– Az előadás részeként és jótékonysági céllal. Eleve így vállaltuk el a szerepeket. Nagyon kellemes, érzékeny közegben csináltuk, és szépek lettek a képek. Azt gondolom, a szolidaritás jegyében jó volna, ha minél többen összefognának, együttműködnének valakinek vagy valaminek a megsegítésére. A darab története, hogy egy angol háziasszonyok alkotta nőegylet egyik tagjának a férje rákos lesz. A kezelés alatt a hozzátartozók méltatlan körülmények között, egy elnyűtt kanapén várakoznak szeretteikre. Ezek a középkorú asszonyok elhatározzák, hogy az évenként kiadott naptár bevételéből vesznek egy új kanapét. A hagyományos naptárból nem gyűlne össze elég pénz, ezért levetkőznek. Végül az aktnaptáruk akkora siker lesz, hogy a befolyt pénzből egy új onkológiai szárnyat tudnak építeni a kórháznak. Mi, a darabban játszó színésznők is csináltunk egy naptárt, amiből egymillió forintunk jött be, és a Semmelweis Egyetem onkológiai osztály rehabilitációs részlegének adományoztuk. Jó érzés volt. Össze kell fogni a jó ügyekért

– És összefognak?

– Vannak olyan témák, amiben hajlandók. Rá kell jönnünk, nem jó, ha közönyösek vagyunk egymáshoz, megnehezíti az életünket.

– Milyen a színházi közérzete?

– Ragyogó dolognak tartom, hogy ennyi fajta színház virágzik egymás mellett. Sokféle előadás él, nagy és igen pici terekben egyaránt. Mindenki megtalálja a maga érdeklődésének megfelelőt. Tévésorozatok készülnek, amelyek új kihívásokat teremtenek. Nem tudom, mi lesz a taotámogatással, remélem, érdemben megmarad, mert a színház nem tud önfenntartó lenni, vagy csak annak árán, hogy a sokszínűsége megszűnik. Ez pedig nagy baj volna.

– A sorozatok mennyit tesznek hozzá a filmművészethez, azonkívül hogy ismertséget hozhatnak pályakezdő színészeknek?

– Az újfajta minisorozatok rendkívül izgalmasak. Új tévés műfaj született meg általuk. Gondolja el, mekkora lehetőség ugyanazt a történetet hat részben kibontani. A színész számára Kánaán. Művészi értékében sem alábbvaló, mint egy nagyfilm. Az ilyen sorozatok közül tavaly a Hatalmas kis hazugságokat szerettem. Zseniális benne Nicole Kidman, de Shailene Woodley és Reese Witherspoon is.

– Nemcsak új műfaj született az utóbbi évtizedekben, hanem a rendszerváltás után új karakterek, új gazdasági, közéleti figurák léptek a közfigyelem fókuszába a kelet-közép-európai régióban. A múltból hozott szokásokat, értékrendet a piacgazdasággal vagy a remélt nyugati modernséggel összeegyeztetni próbáló emberek bizonytalanságát láttuk, valamint előléptek a vagány és sokszor műveletlen új pénzemberek, a lelkiismeretükkel hadakozó pedagógusok, akiknek éppen az ellenkezőjét kellett tanítaniuk, mint pár évvel korábban. Megpróbáltunk ügyeskedni a kádári kisember öntudatával és leleményével, vagy csalódtunk. Ezeknek az új jellemeknek a kialakulásait hogyan tudja tetten érni és ábrázolni a magyar színész?

– Úgy, hogy benne élünk ebben a világban, közlekedünk a saját életünkben. Figyelünk és megfigyelünk. Bizonyos karaktereket meglátunk, fölismerünk, megszemélyesítünk, és a lényegét a színpadon, filmben vissza tudjuk adni. Gyűjtés és kíváncsiság az előzménye annak, hogy izgalmasan ábrázolni legyünk képesek ezeket a figurákat, de ez sosem volt másképp.

Fotó: Facebook

– Meddig hordoz magában egy szerepet, egy karaktert? Meddig használja ösztönösen az ő szokásait, gesztusait?

– A színház kapujáig, bár a próbák alatt minden az új szerepről szól, és nyilván az sem kizárt, hogy hazakísér, és ráadásul a korábbiakat is frissen kell tartani – szóval, vagyunk egypáran… Csak viccelek, de gondolja meg, hogy hányféle ember lehetek, hánynak az életútját járhatom be a pályám során. Ez a csodálatos ebben a hivatásban.

– Nem fárasztó a családjának ennyi emberrel élni együtt?

– Ezt tőlük kellene megkérdezni. Otthon én nem a magamba zárt színházi szerepeim miatt vagyok kellemetlen, ha kellemetlen vagyok.

– Teljesnek látszik az élete, vagy hiányzik belőle valami?

– Jól vagyok a bőrömben.

– Sokfélét csinál a színházon és a filmen meg a szinkronon kívül, például szakácskönyvet ír.

– Isteni dolog, hogy az ember sok mindent kipróbálhat. Imádom a színházat, az a szakmám, de emellett sokat vacakolok a konyhámban, ebből lett a két könyv, bútorokat farigcsálok, újítok fel – öröm, hogy megtanulhatok, kipróbálhatok kreatív dolgokat. Ez is egy játék, olyan jó valami maradandót létrehozni a saját ötletem, ízlésem szerint.

– Los Angelesbe ment tanulni. Kész színészként a külföldi pálya nem jutott eszébe?

– Nem.

– Azért, mert túlságosan az anyanyelvhez kötött ez a szakma?

– Bizonyára tudnék más országban élni, de színészként ezt a kelet-közép-európai létet ismerem. Egy texasi lányt Amerikában nem tudnék hitelesen eljátszani, mert nincs hozzá közöm.

– Több, nagy színészről elnevezett díjat kapott.

– Hálás vagyok érte, most éppen a makóiaknak, akik rengeteg szeretettel, értőn őrzik Páger Antal emlékét.