Bodrogi Gyula: A színházról nem lehet leszokni
– Ezt a vadászkalapot mindig hordja?
– Igen, főleg, ha fotózni is akarnak.
– Ez a különleges ismertetőjele?
– Nincs is más felismerhetőségem.
– Legfeljebb még annyi, hogy ön A Bodrogi. Élő legenda, akit egy ország imád. Ott voltunk a 85. születésnapjára rendezett gálán a Nemzeti Színházban…
– Na és mi volt a véleménye?
– Szem nem maradt szárazon. A közönség felállva tapsolt.
– Én is nagyon meghatódtam. Amikor az unokáim megjelentek a színpadon, és Enikő elénekelte a Halleluját, Bence pedig gitáron kísérte, megeredtek a könnyeim. Pedig nem akartam, de hát az ember elérzékenyül, ha az unokája énekel neki. És én úgy hallottam, hogy Enikőnek szép hangja van.
– Szerintem gyönyörű. De ezt eddig nem vette észre?
– Dehogynem, csak mindig azt hiszem, hogy talán elfogult vagyok. Óriási meglepetés volt számomra ez a rendezvény, szinte semmit sem tudtam arról, ki jön el és mi fog történni. Azt sem sejtettem, hogy az unokáim ott lesznek. A gála kezdete előtt bejött hozzám a Nemzetibe a fiam a két gyerekkel, és azt mondták: papa, behoztuk neked a születésnapi ajándékot, mert holnap elutazunk. Át is adtak egy csomagot, és elsiettek. Gondolhatja, hogy ezek után mennyire meglepődtem, mikor megláttam az unokáimat a színpadon! Eljött Stohl András és Voith Ági is, a nemzet színészei, kollégáim a József Attila Színházból, Udvaros Dorottya a 94 éves édesapjával, Udvaros Béla rendezővel. Nem is tudnék itt most minden résztvevőt felsorolni, számomra ez nagy ajándék volt mindenkitől.
– Jelenleg nyolc előadásban játszik a Nemzetiben, plusz a József Attila Színházban, ahol örökös tag, főszerepet alakít a Mici néni két életében. Hogy bírja mindezt erővel? Vagy a színház olyan, mint a drog, nehéz leszokni róla?
– Azért játszom, mert még mindig élvezem. Ez tényleg egy szenvedély: ha pár nap kimarad, hiányozni kezd a színház hangulata. Amúgy nem olyan sok fellépés ez. A mostani szisztémában a színházak ritkán tűzik műsorra a darabokat. Ha egy előadásom kétszer megy egy hónapban, az már csoda. Más dolog, hogy a színészek számára nehéz, ha ennyi idő telik el két előadás között, mivel szinte újra kell tanulniuk a szerepüket. Vitatkoztam is sokat a repertoárrendszerről, de azt mondták, csak így tudják a műsortervet összerakni. Addig szeretnék játszani, amíg hívnak, és amíg persze az egészségem engedi. Nagyon jó érezni a kollégák és a közönség szeretetét.
– Talán azért is szeretik önt annyian, mert soha nem játszotta el a megközelíthetetlen nagy művészt, nem voltak sztárallűrjei, olyan, mintha egy lenne közülünk. Megmaradt kisembernek.
– Ez azért van így, mert nem felejtettem el a gyerekkoromat. Ha megkérdezik, hány éves vagyok, azt szoktam válaszolni: 1934-ben születtem. Nagyon szegény volt a családunk, a háborúban mi is éheztünk.
– Egyszer azt mondta, nem hiányoznak a szülei, mert úgy érzi: mindig magával vannak. Felülről vigyáznak önre.
Még mindig beszélgetek velük magamban, most is, az ünnepség alatt is gondoltam rájuk, hogy bizonyára velem örülnek. Ha nem létezne az összetartozásunk örökkévalósága, nagyon satnya lenne a földi életünk. Sok mindent kaptam tőlük, amit aztán a színházi pályámon is hasznosítani tudtam: például szívósságot, teherbírást és optimizmust. Édesapám nyolcéves volt, amikor az apját elveszítette az első világháborúban. Ott maradt az édesanyja özvegyen négy fiúgyerekkel, közülük az apám volt a legidősebb. Úgyhogy ő már nyolcévesen családfő lett, a Hűvösvölgyi úton egy patikában dolgozott. Apám később önerőből, autodidakta módon megtanulta az építész szakmát, és egy építkezési vállalat igazgatója lett. Mindent a szorgalmával ért el. Ötvenéves volt, amikor leérettségizett, ötvenhárom évesen szerzett diplomát. A szüleimet hallottam veszekedni, de panaszkodni sohasem. Úgy tudtak mesélni a legborzasztóbb dolgokról is, a nyomorról, a háborúról is, hogy mindenki nevetett. Anyai nagyanyám is csodálatos bohém volt. A háború végén, amikor bejöttek az oroszok, mi Pápán laktunk, az oroszok beállítottak a házunkba, és kérték a nagymamámat, süssön nekik palacsintát. Amit megsütött, azonnal elvitték, úgyhogy a tálban nem maradt semmi. Nagymama megelégelte ezt, és a palacsintasütővel elhajtotta őket. Szállóige lett nálunk, hogy a nagymama volt az első, aki kiverte innen az oroszokat. A humort, a derűt is a családomtól örököltem.
– Miközben rengeteg nagy drámai szerepet is játszott, a tragédiától a bohózatig ezerféle színészi arcát megmutatta. Ez a sokoldalúság ma már egyáltalán nem jellemző a színészekre. Könnyen beskatulyázzák őket.
– Engem annak idején többek között Nádasdy Kálmán, Gellért Endre, Major Tamás, Básti Lajos, Sulyok Mária tanítottak a főiskolán. Óriási szerencsém, hogy tőlük tanulhattam a színész mesterséget. Például azt is, milyen fontos a beszédtechnika, hogy a színészt ne csak az első sorokban értsék, hanem az utolsóban is. A mai színészképzésben mintha erre kevesebb figyelmet fordítanának. De a legfontosabb, amit a mestereimtől megtanulhattam, tényleg az volt, hogy a színész számára csak szerepek vannak. Műfajok nincsenek. Egyaránt játszani kell tudni vígjátékban és tragédiában, minden szerepbe mindent bele kell adni, bele kell halni. Ha valaki viccesen játszik vígjátékot, azt rossz nézni. Ha Eisemann Mihály dalművében Fekete Péter nem döglene bele abba, hogy neki semmi sem sikerül, akkor nevetni sem tudnánk az előadás humorán. Műfajok csak a közönség számára léteznek, ők eldönthetik, hogy röhögni szeretnének a színházban, vagy inkább komolyra vágynak. Színészként nagyon élveztem azt is, amikor úgy éreztem, a közönséggel is játszani tudok. Olykor egy kacsintás is elég ahhoz, hogy a nézőtéren a sírás nevetésbe forduljon át. Kilencévesen álltam először színpadon, Pápán. A darabban az édesapámat megölték a háborúban, de a kardját hazahozták nekem. Én pedig karddal a kezemben imádkoztam Szűz Máriához, és megesküdtem, hogy megbosszulom apám halálát. A jelenetet végigzokogta a közönség. A második előadásra eljöttek a szüleim is. Az imádkozós résznél láttam, hogy ők is sírnak. Kikacsintottam rájuk, és fennhangon azt mondtam: „Ez csak egy szerep, ne sírjatok, nem kell komolyan venni.” Nehéz leírni a közönség hangulatváltását… Azt hiszem, akkor jegyeztem el magamat a színházzal.
– Mégis többször nyilatkozta: véletlenül lett színész. Eredetileg rendező akart lenni, de abban az évben, 1954-ben, csak színész szak indult a főiskolán. Utólag visszatekintve talán ez lett a szerencséje? Lehet, hogy rendezőként nem lett volna annyira teljes az élete?
– Lehet. Sőt, ha a gondolkodásom is abba az irányba fejlődött volna, mint színészként, most elég rossz helyzetben érezném magamat. Régebben nem volt kérdés, hogy a közönség a színészekért jön a színházba, és a kedvenceit szeretné látni a rivaldán. De azután változott a korszellem, divatba jött a rendezői színház, és rendezők sokszor csupán eszközként használják a színészeket öncélú ambícióik megvalósításához. A rendezői hatalom a színészeket egyre kiszolgáltatottabbá teszi. Gyakran hallottam azt is, hogy a közönség nem számít, sőt a közönségsiker gyanús. Ez badarság. Ahogy a bányában a szén a legfontosabb, anélkül nincs bányászat, úgy a színházban a színész és a közönség a legfontosabb. Nélkülük nincs színház. Rajtuk kívül még nagyon sok mindenkire szükség van, borzasztó fontos a rendező is, de nem ő az első, mert a közönség nem őt akarja nézni.
– Hatalmi helyzetben ön is volt már: húsz évig vezette a Vidám Színpadot. Az igazgató élet és halál ura egy társulatban. Önt sosem szédítette meg a pozíció?
Az igazgatást is szerepnek fogtam fel, mégpedig nehéz szerepnek, hiszen vezetőként mindenkivel nekem kellett törődnöm. Amikor annak idején a színművészetire jártam, tizenhét fegyelmit kaptam, az utolsónál ki is rúgtak. Nyughatatlan, exhibicionista, folyton feltűnni vágyó srác voltam. Básti Lajos intézte el, hogy mégis visszavegyenek a főiskolára. Ha ő nem segít, sosem lett volna belőlem színész. Amikor évtizedekkel később, 1982-ben kineveztek a Vidám Színpad élére, az első, amit megfogadtam magamnak, az volt, hogy én senkinek nem fogok fegyelmit adni. És ez így is lett. Pedig kemény társulatom volt Kibédi Ervinnel, Kabos Lászlóval, Kazal Lászlóval, Alfonzóval. El lehet képzelni ezeket az embereket együtt! Akadt olyan helyzet, amikor lett volna okom keménykedni, de mindig arra gondoltam: ami gazfickóságot el lehetett követni ezen a pályán, azt én mind megcsináltam fiatalkoromban. Ők sem voltak sokkal nagyobb gazfickók nálam, úgyhogy jól kijöttünk egymással.
– A színház mellett rengeteg tévéfilmben szerepelt, szinkronizált, filmezett. Filmszínészként is megőrizte a sokoldalúságát: zenés vígjátéktól a súlyos társadalmi drámákig mindent játszott. A film ugyanolyan szenvedélye, mint a színház?
– Nagyon szeretek filmezni, és látja, ebben is szerencsém volt, mert a legnagyobb rendezőkkel forgathattam, például Máriássy Félixszel, Keleti Mártonnal, Fábri Zoltánnal, Sándor Pállal vagy Bacsó Péterrel. És olyan világklasszis operatőrökkel, mint Hegyi Barna vagy Ragályi Elemér. Azt gondolom, a filmkészítésben viszont tényleg a rendező a legfontosabb. Az ő koncepciója számít, neki kell kívülről megítélnie, melyik felvétel a legjobb, és a jeleneteket aztán neki kell összeraknia a vágóasztalnál. Engem sosem zavart, ha egy rendező hatodjára akart megismételni egy felvételt, mert számomra ez egy izgalmas játék, és olyan alkotókkal hozott össze a sors, akikre nyugodtan rábízhattam magamat. És 85 éves koromban is szívesen filmeznék még.
– Nagyon kevés olyan közismert személyiség van ebben az országban, akit a különböző világnézetű emberek elfogadnak, aki nem megoszt, hanem összeköt minket. Aki közös pont az életünkben. Ön a nagyon kevesek egyike.
– Sosem értettem, mi az oka annak, hogy ha politikáról van szó, akkor szinte megvadulnak az emberek, gyűlöletükben legszívesebben megfojtanák a másikat. Közben pedig arról beszélnek, hogy össze kellene fogni. Ez egy pici ország, amely a folytonos széthúzásban lassan teljesen szétmegy. Magyarország két fél ország lett, ez azért elég tragikomikus, nem? Együtt mégiscsak többre mennének. A világ tőlünk függetlenül fejlődik, halad a maga útján, mi pedig egymással hadakozunk. Régi magyar téveszme az is, hogy mi majd meghatározzuk a világpolitika irányát, mert mi annyira fontosak vagyunk. Gyerekkoromban hadat üzentünk a Szovjetuniónak és szembeszálltunk Amerikával. Kész röhej! És a következményei iszonyatosak lettek.
– „Sokkal könnyebb háborúzni, mint békét teremteni” – mondta valamikor. Hogy érti ezt?
– A békéhez szeretet kell, és a szeretetet ki is kell mutatni. Nem elég hangoztatni a toleranciát, a szolidaritást, e szerint is kellene élni, mert a békében ez a természetes. A háborúban mindezt meg lehet spórolni, elég rámutatni az ellenségre, nem kell megismerni. Nem kell szembenézni azzal, hogy ők is csak emberek, nekik is vannak gyerekeik, életcéljaik, talán nem is annyira különböznek tőlünk. Ezt nem szabad végiggondolni, mert akkor már nem is tudnánk ellenségként tekinteni rájuk. A legijesztőbb, hogy a háborúkba mindig úgy sodródtunk, hogy a népből senki sem akarta. Ha megkérdezne száz embert, akar-e háborúzni, valószínűleg százan válaszolnák, hogy nem.
– Háború hál’ istennek nincs nálunk, polgárháborús légkör viszont van.
– Néha az az érzésem, mintha a lelkekben még nem ért volna véget a második világháború, annyi az értelmetlen gyűlölet.
– A színház segíthet a társadalmi béke megteremtésében?
– Arra a pár órára, amíg az előadás tart, mindenképpen. Ehhez az is kell, hogy az előadás szórakoztató legyen, akkor is, ha az tragédia. A szórakoztató színháznak nem a művészi színház az ellentéte, hanem az unalmas. A közönség azt várja, hogy elvarázsolják, legalább kis időre elfeledtessék vele a világ nyűgjeit, a személyes problémáikat is. Ez a feloldódás a néző számára a belső békét hozhatja el.
