Becsapottak

A Bankszövetség becsapottnak érzi magát. Mert a kormány csakugyan becsapta. Elébb aláír egy megállapodást a bankadó 2013-ban esedékes megfelezéséről, most pedig minden további nélkül megszegi; ráadásul felemeli a tranzakciós sarcot, vagyis a költségvetési „kiigazítással” további nem várt terheket ró a pénzintézetekre. A halmozott veszteséget azonban a bankok nem fogják lenyelni, hanem különböző módokon áthárítják ügyfeleikre, illetve még annyit se fognak hitelezni, mint eddig, noha ezek a források már jó ideje folyamatosan apadnak. Orbánék tehát igazából a magyar állampolgárokat csapják be, mégpedig békemenetestül, mert a mindennapi költségek, vagyis az infláció emelkedése mindenkit elér, függetlenül attól, kinek milyen intenzívek az úgynevezett nemzeti érzelmei, és mennyire viseli szívén a miniszterelnök politikai sorsát. „El a kezekkel Orbán Viktortól!” – adták ki a jelszót a kormánypárti felvonulás szervezői, de azt nem tudják garantálni a híveknek, hogy ha hősiesen skandálva megvédik szeretett vezérüket, azzal egyszersmind enyhítenek a maguk meg az ország egyre növekvő gondjain.

A rezsim ugyanis jószerével mindenkit becsapott már, mégpedig korántsem kiszámíthatatlan fejlemények kényszere alatt. Mert amikor nem is oly rég a bankokkal a különadó mérsékléséről egyezséget kötött, már akkor tudta, hogy nem fogja betartani, hiszen legszűkebb vezetői köre is tisztában volt azzal, hogy a költségvetési prognózis közönséges blöff. Abban sem hihettek, hogy akár az unió, akár az IMF s kivált a piac elemzői nem fogják ezt észrevenni. Húzták az időt – noha senki nem érti, miben reménykedtek, hacsak a csodában nem. A kérlelhetetlen számok ugyanis arra intettek, hogy még mielőtt Brüsszel november elején nyilatkozna a benyújtott tervezet hitelességéről, eljön az igazság pillanata: nemcsak az unió, hanem mindenekelőtt a piaci ráció követel kemény korrekciót.

Vagyis a kormány előre kalkulált azzal, hogy egyetlen ígéretét sem tartja majd be; hogy kisemmizi az oktatást, az egészségügyet és az önkormányzatokat, nemkülönben alávág a kis- és közepes vállalkozásoknak, valamint a szolgáltató cégeknek. Minthogy ma már nem is tehet mást. Hiszen az egymást követő csomagok újabb bevételi ötleteit, hasonlóképp az elmúlt két és fél év minden dilettáns rögtönzéséhez, legkevésbé sem egy távlatos, a növekedést serkentő gazdaságpolitika, hanem csupán a pillanatnyi kríziskezelés szüksége diktálta. Ezért hiába akarja a kormány visszaszerezni a fiskális hitelességet – ezért hajlandó mindenképp háromszázalékos kordában tartani a hiányt –, ha egyszer épp az ehhez választott önkényes, hitszegő eszközök miatt kerül a vészes bizalmatlanság egyre ritkább légkörébe. A folyvást becsapottak már egyetlen szavukat sem hiszik el Orbánéknak. Ez a rendszer olyan ördögi körbe manőverezte magát, amelyből csak teljes politikai hátraarccal törhetne ki; aminek józan belátására a kormányfő ismeretében semmi esély.

Következésképp nem maradt más hátra, mint a felturbózott néphülyítés, legfőképpen a Fidesz-tábor maradékának totális mozgósítása. A kormánypárt felmérte, hogy a jelenleg mintegy másfél milliósra becsült bázisával – remélve persze az ellenzék szétforgácsolódását – 2014-ben akár újra megszerezheti még a kétharmados parlamenti többséget is. Ám ennek érdekében kevés a választási törvény megannyi trükkje, kevés lesz még az álságos regisztráció is. A következő másfél évben gátlástalanul tovább kell uszítania szimpatizánsait, és erre nincs jobb módszere a hagyományosan bevethető nacionalista indulatkeltés meg a „szabadságharc” ostoba propagandájának magasabb fokozatba kapcsolásánál. A hamis jelszavak és unióellenes hazugságok mind sűrűbb ismétlése, mind képtelenebb összefüggésekre való kiterjesztése, az egész lebutított kormányzati kommunikáció része a Nagy Becsapás stratégiájának. Mindenáron – mint tudjuk: súlyos százmilliókért – meg kell próbálniuk elhitetni legalább az övéikkel, hogy a feltartóztathatatlanul romló életkörülményekért mindenki más felelős, csak az Orbán-kurzus nem; először is természetesen az „elmúttnyócév”, aztán az Európai Unió meg a gyarmatosító multik, fej fej mellett.

Kérdés, vajon miért akarná az országot megzsarolni és tönkretenni az unió. A „békés” uszítóknak erre nincs válaszuk. Miért hajszolnának minket végromlásba a kíméletlen nyugati cégbirodalmak, ha egyszer elemi érdekük éppen a magyar prosperitás, a termelékenység növekedése, vagyis a piac ideális működése volna? Kivéreztetni azt az országot, ahol befektetnek, ahol termékeiknek piacot építenek, ahol a lakosság vásárlóerejére számítanak? A fejlett Európa egyébként sem vágyik kevésbé semmire, mint a térség államainak csődjére, veszedelmes szociális krízisére, netán anarchiájára – nem utolsósorban azért, mert semmi kedve a déli rászorulók után még itt is magára venni a konszolidáció terheit. Vagyis jól felfogott, elemi érdeke a keleti régió s benne Magyarország gazdasági és politikai stabilitása.

Ezt a logikus igazságot, ha a kelleténél lassabban is, de azért mindinkább megérti a becsapottak tömege.