Az író, akire ráégett a siker
Harmincmillió példányban, negyven nyelven! Az amerikai könyvtárosok szerint ez a huszadik század legjobb regénye. Amint megjelent, a pályakezdő író nyomban Pulitzer-díjat kapott. A belőle készült film meg Oscart. Hármat.
Aztán a szerző évtizedekig hallgatott. A siker ráégett. Annyira, hogy 2010-ben is csak azzal a feltétellel adott interjút, ha a riporter nem ejti ki a híressé lett, maga mögött maradt címet. Azt, hogy Ne bántsátok a feketerigót!
Elkönyvelték az alkotót egykönyvesnek. (Igaz, ebben az egyben megjelenik egész Atlanta, a hajdani konföderáció világa, a déli élet, az író saját családja is, barátjaként pedig olyan irodalmi nagyság vendégszerepel a lapokon, mint a gyermek Truman Capote.)
Az 1960-ban megjelent regényt követő hosszú hallgatás után is számontartották a szerzőt, vagyis a mű hatása igencsak tartós volt. A könyv megjelenése után 47 évvel (!) Harper Lee megkapta George Bushtól a legmagasabb polgári kitüntetést, az elnöki Szabadság-érdemrendet.
Hosszú élet jutott neki. Kilencvenévesen halt meg tavaly. Ám mielőtt itthagyta volna olvasóit, közreadta korábban írt második könyvét, a Menj, állíts őrt! címűt. Helyszíne ugyanaz a kisváros, szereplői többnyire ugyanazok, ám a felnőttek mérlege keserűbb, mint a gyerekeké volt. A fehér-fekete megkülönböztetést a New Yorkból hazaránduló főhősnő sokkal kevésbé viseli el, mint régen. „Soha nem tanultam meg a »niggerek« kategóriájában gondolkozni.” De a csalódás kézre áll: a Finch család is más képet mutat a fiatal felnőttnek, a New Yorkban élőnek, mint hajdan a gyereknek. A súlyos csalódások után aztán mégis átfordul a történet. Ifjú főhősnőnk megtalálja egyensúlyát, megérti a megértendőket. És megírja. A második kötetben is.
(Harper Lee: Menj, állíts őrt! Fordította: Pordán Ferenc. Geopen Könyvkiadó.)
Erdélyi S. Gábor
