Az emlékezés angyala

– Az enciklopédiák általában szárazak és unalmasak. Az ön enciklopédiái – a halhatatlanságé, a feledésé, az emlékezésé és most a saját életéé – szórakoztató legendáriumok. Sztorit visz a tudós tények mögé.

– Ha van „újításom”, az a históriai abszurd fölélesztése. Értékelem a történelmet mint drámaírót. Gondoljon csak bele, például gróf Andrássy Klára, „Kája” 1941-ben elmenekül innen Jugoszláviába, még aznap a dubrovniki postáról táviratot ad fel haza, hogy szerencsésen kijutott, majd ahogy kilép az épületből, egy német repülő éppen akkor dob le bombát a városra. Kája mindkét lába leszakadt, az orvosok már nem segíthettek rajta. A véletlenek balszerencsés összeszikrázása, dramaturgja pedig a történelem. Az ilyen sztorikat gyűjtöttem össze az eddigi enciklopédiáimba. Örkény István – barátom volt, tanítványának is mondhatom magam – „egy percben” kapta el a történelem jegeces pillanatait, én hosszabb exponálási idővel.

– Az életem enciklopédiája nemcsak önéletrajz: történelmi, politikai, kulturális közéletrajz is. Könnyebb vagy nehezebb volt meglátni a „jegeces abszurd pillanatokat” a saját életében, mint másokéban?

– Talán összegezni nehezebb ezeket. Már az is abszurd, hogy megmenekültem 1944-ben. Hamar végiggondoltam, hogy a túlélésemért ki mindenkinek tartozom. Köztük a mártír íróknak, Sárközi Györgynek, Szerb Antalnak, Halász Gábornak, Radnóti Miklósnak. Akik egyébként mind keresztények voltak, és zsidóként haltak meg. Ha valaki öntudatosan próbál részt venni a magyar irodalomban, tudnia kell: az irodalom organikus fejlődés nemzedékről nemzedékre. Tovább akartam vinni a hagyományt – a „halottak élén”. Olyasmit akartam csinálni, mint Szerb Antal.

– Akit amúgy eléggé bírált még a hatvanas években.

– Csakis irigységből. Ha van emberi okosság, az mindig a butaságaink tetejére épül. De hajtott az újfelfedező szándéka, hogy jobb lehetek ebben másnál. Például Gelléri Andor Endrét – „hintáslegényből” lett zseniális író – én vezettem be újra az irodalomba Füst Milán tanácsára. Ő az a Gelléri, akinek az utcatábláját most szintén leszedték a fővárosban. Egész életemben gyötört, kiket és milyen életeket dobunk oda a feledés farkasainak. Kitaláltam hát magamnak azt a „hivatást”, hogy én leszek a magyar irodalmi közélet villogó lámpája. Hogy emlékeztessek írókra, művészekre, korokra, novellákra, drámákra. Most újfent, amikor az irodalmi kánont erőszakosan akarják leverni, a nómenklatúrát átalakítani, amikor Nyirő József irodalmi feltámasztását tartják „organikusnak”. Radnóti és Nyirő – ilyen nincs, ez nem létezik. Ez szélhámosság. Ez gyalázat. Tudatos politikai hamisítás.

– Új könyvében úgy tudós, hogy közben szatirikusan bohém. Úgy anekdotázik, hogy közben tudósan összegez. Néha a tudós legyűri a bohémet. Máskor a kulturális játékmester nyer.

– Ki hinné el ma rólam, hogy egyetemistaként puritánságban éltem? Éjszaka is könyvtárban ültem, abban az időben még éjjel is nyitva tartottak. Ám egyszer csak ráeszméltem, hogy a komoly gondolkodásnak semmi esélye az akkori nyilvános világban. Kibújtam az aszkétaköpenyből, belevetettem magam az édes életnek nevezett játékba, megkísértettek a nők, nem hencegés, de nem kevesen, viszont a legrosszabb helyen, a színház környékén. Kevés nagy hibát követtem el az életemben, az egyik az volt, hogy egyszer nem jeggyel, hanem a művészbejárón érkeztem a színházba. A gyors forgószínpadra kerültem. Idővel ismét a tudós világ felé fordultam, kandidáltam, megírtam a nagydoktorimat, beleszerettem ebbe is, akárcsak a bohémiába. De nem akartam szobatudóst játszani. Akkor írtam meg, 1969-ben a Beatles-bibliát. Ez megszakította a tudományos karrieremet. Tudós tanáraim nem bocsátották meg nekem. Nem hitték el, milyen komoly tudományos szociológiai feladat az új beatnemzedék feltérképezése, ahogy azt sem, hogy a Beatlesnek előbb-utóbb egyetemi tanszéke lesz. Van, Oxfordban.

– Arra az időszakra mondta: az embernek előbb születnek meg az ellenségei, mint a barátai.

– Ma már azt mondom, nem születtek méltó ellenfeleim. Azért egy nagy ellenfél fölemeli az embert. Ez hiányzott nekem. Volt, aki el akarta lopni a fordításaimat. Más elirigyelte a sikereimet, hogy, mondjuk, a My Fair Ladyt tényleg jól fordítottam le, G. Dénes György, Zsüti dalversei pedig klasszikussá váltak. Irigységet szül a szorgalom is. Azt nem tudják legyőzni. Lehet jellemet, életmódot kritizálni, ám a szorgalom nem elvitatható tőlem.

– Ön kire volt irigy – mármint Szerb Antalon kívül?

– Az öreg íróóriásokra: vállukon én voltam a törpe. A kortársaimat kevésbé irigyeltem. Bár szívesen megírtam volna én Kertész Imre Sorstalanságát. Vagy Konrád György regényét, A látogatót. Fölnézek rájuk ma is. Ahogyan Heller Ágnes energiáját ugyancsak bámulom. Én bámulva tudok irigykedni.

– Arra keresi a választ a mostani könyvében, igazából mit is akart az élete során. Csakhogy nyitva hagyja a kérdést. Magam sem tudom eldönteni, mit is akart. Tudósnak lenni? Esztétának? Színikritikusnak? Tévésnek? Rádiósnak? Lapszerkesztőnek? Fordítónak? Regényírónak? Publicistának? Dramaturgnak?

– Hiszen mind én vagyok.

– Kisebb, nagyobb szerepekben?

– Inkább különféle korszakaimnak az elfoglaltságai ezek. Egy attitűd különböző magatartásformái. Annyiban valóban játék, hogy folyton terepet kerestem a tanulásszenvedélyemnek. Mindig az érdekelt, amit nem tudok. A kíváncsiságnak bennem mániás ereje van, mindenre emlékszem, és a fejem így tele felesleges dolgokkal.

– Személyes enciklopédiája alapján amúgy „korrenitensnek” mondanám. Megengedte magának, hogy boldog kívülálló legyen „karámországban”. Életörömének, írja, csak a tudományos munkássága szenvedte kárát.

– Gondoljon bele, ott egy mosolygó ember, aki mégiscsak elvégzi a házi feladatát, de nem rokkan bele, nem tikkel. Ez sokaknak nem tetszett. És elindultak ilyen-olyan tankok. Hogy mennyi tévedés van a könyveimben. Aztán kiderült, ez a fals. Olvastam az aktákban, hajdan hány ügynököt állítottak rám, akik mindenfélét kitaláltak, azt is, hogy egy ellenzéki csoportot vezetek Füst Milánnal. Kérkedhetnék vele, de nem így volt.

– Viszont azt jelzi: mindig úgy mozgott, hogy főszereplőnek nézzék.

– Tudjuk: nincs kis szerep vagy nagy szerep, csak hiteles játék van. Másrészt azért nekem is kellett egy kis megtévesztés ebben a számháborúban. Látja, ez volt a játék. Aczél György elvtárs másokkal játszott. Én Aczél György elvtárssal. Négyszer-ötször találkoztunk, teletömtem a fejét mindenféle hülyeséggel, semmi nem volt belőlük igaz, ő pedig őrülten nyomozott azok után, amiket mondtam neki. Röhögtem. Bosszantó voltam, tudom jól. Nem tudtam belesimulni sem a főrendszerbe, sem a kulturális alrendszerbe, viszont megpróbáltam a radar alatt élni. Erről jut eszembe: nemcsak a mártír íróknak, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének is tartozom. Ők helyettem is kockázatot vállaltak, még száműzetést is, hogy csak egy barátomat, Konrád Gyurit említsem, miközben én akkor már Kaliforniában tanítottam. Az életem enciklopédiájával lerovom a tartozásomat a kultúrának, amely fölnevelt, és a barátaimnak, a családomnak is.

– Manapság sokkal élénkebb a honi politikai közéletben, a demokratikus ellenzék fórumain. Aktív szervezője volt december elején a neonácik elleni tüntetésnek. Ez is afféle törlesztés?

– Még december közepén a budai utcánkat végigüvöltötte egy csapat, hogy „mocskos zsidók”. Följött bennem 1944 karácsonyától minden másodperc. A vészkorszakban negyvenkét családtagomat ölték meg. A Duna-parti cipők közül az egyik az enyém. Nekem már nem kellene a nyilvánossággal foglalkozni, már az életművem tetején ücsöröghetnék, de újra megszólalt bennem az emlékezés angyala. Nem énrám törnek, hanem Szerb Antalra, Halász Gáborra, Füst Milánra, Déry Tiborra, és sorolhatnám. Ezt nem fogom hagyni. Eleget éltem a diktatúrák árnyékában, hogy megtanuljam: nincs fontosabb lecke, mint szabadságban élni.