Az ellenkultúra révbe ért – Bob Dylan irodalmi Nobel-díjáról

Ez a nap nemcsak Dylan rajongói­­nak örömünnep, hanem a modern kultúrának is. A stockholmi döntés nem csupán azt ismerte el, hogy a 20. század második felében elinduló dalköltészet, amely számtalan megszólalási formában jelentkezett az egyszerű bluestól és népdalszerű daloktól a „szimfonikus, progresszív” rockig, ugyanolyan értékű irodalmi mű lehet, mint bármely költői alkotás, hanem egyúttal végleg ledöntötte azt a korlátot, amely a „bevett” kultúra és a jobb híján „ellenkultúrának” nevezett irányzatok között volt.

A zene, a film és a képzőművészet után végül az irodalom is feladta állásait. Eddig az írástudók legfelsőbb körei csak olyanokról voltak hajlandók tudomást venni, akik már a zene csábítása előtt letettek valamilyen írói teljesítményt az asztalra, mint Leonard Cohen vagy Patti Smith, és befogadták többé-kevésbé a két pályát párhuzamosan művelőket, mint Nick Cave vagy Henry Rollins. Az elmúlt fél évszázad azonban számos nagyszerű „rockköltőt” szült Jim Morrisontól Suzanne Vegáig, Lou Reedtől Ian Curtisig, akiknek ugyanúgy a Parnasszuson a helyük, mint az úttörőnek.

Fotó: MTI

Bob Dylan (Robert Allen Zimmermann, 1941. május 24., Duluth, Minnesota, USA) nemcsak azért vonatkozási pont, mert az elsők között fedezte fel a költészet és a zene újraegyesülésének szükségességét és ennek korlátlan lehetőségeit, hanem azért is, mert ő kezdettől fogva nem egy rocksztár karrierjét építgette, hanem költői életművét. Mindehhez kellett eredeti tehetsége mellett sokirányú irodalmi és spirituális műveltsége, valamint az amerikai beatköltők, mindenekelőtt annak az Allen Ginsbergnek a hatása, aki Dylan mentora is volt pályája kezdetén. Ezért nem értették, hogy miért váltott akusztikus gitárról elektromosra, hogy miért nem maradt meg protestsong-énekesnek, hogy miként férnek meg nála az olyan gyilkos iróniájú dalok mellett, mint a Rainy Day Women #12 & 35 vagy a Desolation Row, istenkereső énekek (Infidels) vagy elsőre szinte kibogozhatatlan mon­­danivalójú balladák (Man In The Long Black Coat). Miközben azért oda-odafigyelt arra, hogy milyen odakint a világ (Political World, Things Have Changed). De kevesen tudtak a 20. században úgy írni egy szerelem elmúlásáról, mint Dylan az It’s All Over Now, Baby Blue-ban. És az sem véletlen, hogy a magányról és a szerencse forgandóságáról írt legtökéletesebb dala, a Like A Rolling Stone minden idők legjobb rockdalainak 500-as listájának élére került a Rolling Stone magazin szavazásán.

Közben Dylannek már 1971-ben megjelent egy kísérleti regénye, a Tarantula, és több ízben publikált megzenésítésre nem szánt verseiből is. 2004-ben adták ki a Krónikák címmel, magyarul is olvasható, háromrészesre tervezett memoárjainak első kötetét. A Nobel-díjat bejelentő Sara Danius irodalmár, a testület titkára azt ajánlotta, hogy azok, akik nem ismerik Dylan munkásságát, az 1966-os dupla albummal, a Blonde on Blonde-dal kezdjék. A kezdőknek inkább az első, 1962-es lemezt javasoljuk, mert a Blonde on Blonde-dal a Dylan-poézis legsűrűbb rétegeibe ugranának fejest.

Dylan dalai, versei már régóta közkincsek. Nemcsak egyetemeken tanítják – 2009-ben egyenesen Cambridge adott ki egy tanulmánykötetet munkásságáról –, hanem még filmben is szerepel „oktatóprogramként”: a Veszélyes kölykökben (1995) a Michelle Pfeiffer alakította tanárnő hátrányos helyzetű kamaszoknak magyarázza a Mr. Tambourine Manen keresztül a kábítószerezés veszélyeit. És ne feledkezzünk meg Gordon Ballról, a Virginia Military Institute professzoráról sem, aki 1996-ban ajánlotta először Dylant Nobel-díjra. A svéd akadémia méltatásában is szerepelt Ballnak az a mondata, amely a Dylan-jelenség lényegét foglalta össze: „Visszaadta az orális hagyomány méltóságát. Szövegeivel és zenéjével olyan határtalan univerzumot hozott létre, amely meghódította az egész Földet.”

Az én első igazi találkozásomat Bob Dylannel a Koncert Bangladeshért című film jelentette. Dylan az 1971. augusztus 1-jén, a George Harrison által szervezett, a New York-i Madison Square Gardenben tartott jótékonysági koncerten lépett fel először Amerikában öt évvel korábbi motorbalesete után. Öt dalt énekelt, köztük a nyomasztó látomásokkal teli A Hard Rain’s Gonna Fallt. Énekelte? Elnyafogta, elmotyogta. Mégis minden együtt volt, mégis minden látható és hallható volt abból, ami Dylant egyedülálló egyéniséggé tette és ami ebből a közönségre tartozik.

Barack Obama amerikai elnök elsők között gratulált Dylannek. Martin Scorsese, aki 2005-ben dokumentumfilmet forgatott róla (No Direction Home) „egy művészetében folyamatosan újabb távlatokat nyitó kultúrateremtőként” méltatta. Salman Rushdie „a régi korok bárdjaként” köszöntötte az énekes-költőt, míg Johnny Cash lánya, Rosanna annak örült, hogy „végre elismerik: a dalszerzés magas irodalom”. Sean Wilentz, a princetoni egyetem professzora, aki több könyvet is írt Dylanról, „irodalmi alkimistának” nevezte, aki az amerikai népköltészeti hagyománnyal bármilyen más hatást képes homogén egységgé vegyíteni, mert ehhez megvan lelkivilágának sokszínűsége és költői technikája egyaránt. A hírt lelkesen fogadók között volt Joyce Carol Oates és Stephen King, sőt az esélyesként emlegetett Don DeLillo is: „Kevesen tudták úgy korukat elmesélni, mint ő” – mondta a pályatárs.

Voltak persze most is fanyalgók, mint például Irvine Welsh, a Trainspotting írója, aki szerint „nosztalgiaalapú díj öreg hip­piknek”. Volt olyan is, aki úgy vélte, hogy Dylannek irodalmi Nobel-díjat adni olyan, mintha egy kifőzde kapna három Michelin-csillagot. A hasonlatnál maradva: lehet, hogy egy bensőséges házi konyhát kínáló kisvendéglőben jobban érzik magukat az emberek, mint egy luxusétteremben?

Azért maga Bob Dylan sem tagadta meg önmagát: a Nobel-díj kihirdetésének estéjén Las Vegasban lépett fel, és a koncert során halvány utalást sem tett az elismerésre. Számára saját szabadsága a legfontosabb: „Sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és a kettő között azt csinál, amit akar” – mondta egyszer, és azóta is ehhez tartja magát.