Az álnagyapa

1932-ben járunk, a hódmezővásárhelyi Deák Ferenc ügyvéd, tartalékos főhadnagy, a katolikus egyház jogtanácsosa idejében, akinek már az apja is Ferenc volt, annak az apja viszont Péter, de mind tekintélyes földbirtokos, törvényhatósági tag etc. Régi família, becsülettel nevelte sarjait, a férfiak a gőz kieresztése céljából természetesen kuplerájba jártak a zsinagóga mögötti Búvár utcába. Az ifjabb Ferenc azonban furcsa ember volt, mert bár társadalmi kötelezettségének egy időben eleget tett, és helyi elnöke volt az antiszemita Ébredő Magyarok fajvédő mozgalmának, 45 éves korában még mindig otthon lakott, szingli volt, mondhatnánk. Anyja, a nemzetes asszony búsult is ezen sokat.

Szép nagy házuk volt a gr. Bercsényi utca 37. alatt, nagy száraz bejáróval és csupa fényesre dörzsölt rézkilinccsel. Az udvaron parasztszekér állt, féderes kocsi, hintó, de ez utóbbit csak esküvő idején és halálesetkor használták. Itt szolgált a 35 éves, magának való, verseket írogató parádés kocsis, bizonyos Kis Sándor. Népiskolát járt, egy Csurka István nevű tanító olvasókönyvéből tanult, amely az imákon és Szabolcska Mihály versein át a történelem, a fizika alapfogalmain keresztül a nyugtatványok és kötelezvények megírásáig egyszerre nyújtott szellemi táplálékot és napi tudást. All in one a nép okulására.

Bent a házban viszont Hódi Piroska tüsténkedett, azaz a Piros. Ekkor épp 17 éves, két osztályt végzett libapásztorlány volt, akiben a nemzetes asszony felismerte a tálentumot, és bevitte magával a városba belső szobalánynak. Szép volt, értelmes. Átment a nemzetes asszony tesztjein is, aki időről időre átvizsgálta a női cselédek erre a célra rendszeresített tisztasági rongyocskáit, és ha azokat makulátlannak találta, jaj volt.

És egyszer a Pirosnál jaj volt, és baj, nem is akármilyen. Mert azt a fiatal Ferenc ügyvéd sem tagadta, hogy a Piros tőle esett meg. Egyszerűbben szólva ő hágta meg a szobalányt, na. Igaz, a Piros sem sokat ellenkezett.

Mi a teendő ilyenkor?

Egy mai szobalány elmenne az orvoshoz, és annyi. Abban a felelősségteljes korban azonban, amelyet még nem rágott meg a liberalizmus mételye, természetesen nem hagyták, hogy egy ostoba liba döntsön a tekintetes úr talán egyetlen utódjáról. A nemzetes asszony átkain tehát felülkerekedett alapjában józan és dinamikus természete. A következő történt.

A nemzetes asszony természetesen tudta, hogy a parádés kocsis régóta és reménytelenül szerelmes a Pirosba, a költeményei is róla szóltak. Így aztán Kis Sándor kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot: igaz, kis hibával, de elveheti a lányt. Pirossal meg megértette a kéretlen nagymama, hogy vagy repül a fattyával együtt, vagy elfogadja a Sándort. Csodák csodája, mindenki igent mondott.

Az életnek nekivágó ifjú pár a Deák családtól kapott az Ilona utcában egy szabad kéményes házacskát, amely korábban kovácsműhely volt. Hozzá fél szobabútort, tehát egy ágyat, egy asztalt és két körtámlás széket. Kis Sándor, aki tízéves korában a már említett olvasókönyvbe egyszer, osztálykorlátait messze túllépve, két s-sel írta le a nevét, a legénykori keresetéből vett kétszer másfél magyar hold földet, 3600 négyszögölet tehát. De lett még egy 848 négyszögöles gyümölcsöse is a Papere nevű területen, ahol egyszer az unokájával le is fényképezték. Alma, meggy, birs, a fák alatt krumpli, bab. Valamicske, de nem elég. Ám mint várandós kispapa, távoli munkát nem vállalhatott, Deákékhoz vissza nem mehetett, tehát utcaseprő lett, bár akadhat, aki ezt nem tartja finom dolognak. De hát, nem győzzük ismételni, akkoriban még rend volt. 1933-ban megszületett a lánya, a nem tőle való, imádott lánya. Édes szőkém, úgy hívta.

Fagyos, keserű éjszakák teltek abban az egy ágyban.

1940-ben megszületett második lánya, a nem tőle, hanem egy Gyevi Szabó Imre nevű, hatvanholdas embertől való lánya.

A Piros pedig elment egy éjjel. A nagyobbik lány, az édes szőke futott és sírt utána, de Piros hátra sem nézett, a Gyevi Szabó házát kereste a tekintete. Ott aztán meg is nyugodott, meg is maradt, negyvenkét évig élt vele, két saját lányt szült neki. Az első két lányával nemigen törődött, de a nagyobbik lánya mégsem tartotta soha rossz nőnek.

Kis Sándor így egyedül maradt a kicsikkel, a nővérei segítségével felnevelte őket becsülettel. Kuplerájba nem járt, persze nem is tellett volna rá. Tudta a helyét, ezért a nagyobbik lányát nem is engedte el a tanítóképzőbe a háború után. Nem akart úrilányt nevelni. Béres cselédből lett ő valaha parádés kocsis, ez volt a csúcs, ennél tovább hova tört volna? Efölött már csak az úri világ volt, benne például a hatvanholdas gazdával, akinek nem mondjuk ki a nevét, és tanítókisasszonyokkal, akik lenézik szegény apjukat. A szőke lány csak Kis Sándor halála után érettségizett le.

A nemzetes asszony időről időre berendelte a Pirost a szőke kislánnyal, és szótlanul nézte, ahogy az cipőben ugrál a féltett szófán. Neki szabad volt. Az ügyvéd úr ilyenkor ritkán lépett be a szalonba, az apjával se igen beszélt a gyerekéről, hogy mit érzett iránta, nem tudjuk, mogorva alaknak számított. Dúvad, morogták, amikor hosszú, lobogó fekete kabátjában csak úgy berúgta a tárgyalóterem ajtaját. A Vásárhely története című mű azonban melegszívű emberbarátnak nevezi. Ebben a dologban igazságot ugyan nem tehetünk, a kijelentést mégis korlátozott érvényűnek gondoljuk, a fentieken túl például az Ébredő Magyarok mozgalomra is gondolva, amely talán mégsem volt a túláradó humanizmus fészke.

Az apatárs Kis Sándor némileg hasonlított hozzá, ő is komor alföldi ember volt, csúnyán és keservesen tudott káromkodni, örök életében bizalmatlan volt, szótlan, és a házassága után már nem írt verseket. Ha voltak is benne rímek, sorok, belül rekedtek, a világ számára elvesztek. 1960-ban halt meg, rákban. A nagyobbik lány fia még ült álnagyapja ölében a zöld katonaládán, és nem felejti el, ahogy ez a rosszkedvű ember szelíden mormol neki. Ugyanezzel a furcsa dünnyögéssel altatta el később ő is a fiait. Amúgy az unoka az ügyvédre hasonlított, a vonásaiban biztosan.

Ennyi az egész. Mennyi magány, gondolhatjuk erről az egészről, mennyi félrecsúszott, sikerületlen élet. A rejtélyes ügyvédé, akit boldogtalan skorpiótermészetnek hiszünk, és aki titokzatos okból halt meg 1945-ben. Agyonverték az oroszok, ezt is lehetett hallani. De itt van Kis Sándor, az örök asszonytalan is, és a nemzetes asszony, akinek a társadalmi osztálya nem adott utódot. És Piros, akinek a teste és lelke fölött sokáig mások rendelkeztek. De lám, ő volt az egyedüli, aki felszabadította magát, igaz, két lánya gyerekkora árán. Valaki mindig fizet. De az is eszünkbe juthat, hogy ez a történet igazából a tizenkilencedik századba tartozna, Mikszáth világába, nem a harmincas évekbe, amikor a fejlett világ már túllépett a paternalista férfiuralom és az úr-cseléd viszonylatokon, és modernebb, izgatóbb borzalmakra készült, nevezetesen a második világháborúra. De hát nálunk, ezen a tájon még mindig kérdés, hogy ki az igazi és ki az álapánk, sőt álnagyapánk, kit választunk, hova tartozunk, melyik a mi világunk, ha balkézről jutunk is hozzá az egyikhez vagy a másikhoz.

Kis Sándor volt az édesapám, az igazi, a vér szerinti meg a hamis, ezt mondja, ha kérdik, a nagyobbik, a szőke lány, az anyám.