Apu vagy anyu
A válófélben lévők – az a tapasztalat – anyaoroszlánként és apatigrisként küzdenek kölkeikért, részben mert ennyi maradt, ők maradtak meg a hajdani (nagy?) szerelemből, részint azért, mert ezzel is tudnak néhány nehéz órát szerezni az elhagyó (elhagyott) másiknak. (Nem is beszélve a tartásdíjról...)
Ez a film az ellenpróbát mutatja: mi van akkor, ha mindkét szülő a másikra akarja tukmálni a „válási árvákat”, szám szerint három gyereket, hogy ő maga annál elegánsabban „valósíthassa meg önmagát”, amint ma divatos kifejezéssel az effélét nevezik? Ez a francia pár, akik 15 év alatt megunták egymást, nem küzd anyagi gondokkal, házuk szép, nagy, életük kerek, a tartásdíj nem tétel, a férfi szülész-nőgyógyász szakorvos, a nő befutott és emancipált mérnök. De unják egymást. Nem cefetül, csak moderáltan. Maradhatnának együtt is éppen, de akkor miből lenne a sztori?
Az első két perc kakofóniájában eldől: ez nem a mi filmünk. Fülünk a zajjal, szemünk a szakadatlan villódzással megtámadva, jóindulatunk oda. Ez az ódzkodás megmarad bennünk a cselekmény előrehaladtával, noha vannak ennél mulatságosabb szekvenciák is a másfél óra alatt. (Még szép! Bár nem sok.)
Tegyük azt is hozzá, hogy az első filmes rendező, aki forradalmian átfordítva vizsgálja a családi konfliktust, végül is felelőtlen és következetlen konzervatívnak bizonyul. E háborúságban a férfinak mégiscsak jut egy vigasztaló, ropogós ápolónő, míg a feleség kénytelen beérni egy alibi célokat szolgáló rozoga pasival és egyetlen demonstratív csókolózással. A hajdani kettős erkölcs kacsingat ránk a vászonról: a férfinak szabad, a nőnek nem.
Az ostobácska befejezés sem különb: látjuk, hogy anyának „érezheti magát” a veszekedések közben egyszer mégiscsak összesimuló, szakító pár nő tagja, s ezzel oda is a merésznek indult ellenpróba: a mi van akkor, ha „minden másképp van” dilemmája. És ez megoldás-e?
Gyenge film, ne álljanak érte sorban!
(Rendezte: Martin Bourboulon.)
