Áprilisi tréfák

Valamikor hatvan évvel ezelőtt a korombeli pihent agyú nebulóknak szokásuk volt, hogy április elsején valami hülyeséget kitalálnak. Volt, hogy a foszladozó linóleum alá az ajtótól a katedráig „négusbombákat” raktunk, és jókat röhögtünk a szapora durrogások közepette egyre óvatosabban lépkedő, majd megmerevedő tanáron. Máskor meg vidéki osztálytársainknak köszönhetően szert tettünk néhány csirkére, kacsára, s bár becsempészésük nem kis konspirációs és logisztikai feladatot jelentett, végül sikerült a padok lábaihoz kötözött háziszárnyasokkal ideig-óráig falusi hangulatot teremteni.

Ezek gyerekes, mókás ötletek voltak, kárt nem okoztunk vele senkinek. Ráadásul ilyen marhaságokat egy évben csak egyszer csináltunk.

Manapság viszont mintha az év 365 napjának harmada, fele április elseje lenne. A kormány ötletek garmadájával árasztja el az országot, amelyek százezreket, milliókat érintenek, és következményeik sem múlnak el egyik napról a másikra. A nyugdíjak lenyúlása miatt az érintettek nem csapkodják a térdüket, szintúgy a visszamenőlegesen aktivált rendőröket, tűzoltókat sem rázza a nevetés. Az ötleteken már régen nem kacarásznak az orvosok, a pedagógusok, a közalkalmazottak, az önkormányzatok, de még a sportért és a kultúráért aggódó százezrek sem. A devizahitelesek meg pláne nem, holott az utóbbi időben a legtöbb ötlet őket veszi célba. Nem pukkadozik a visszafojtott röhögéstől a munkára várakozó rengeteg megtréfált, sem a sok új állástalan. A tervezett munkatörvénykönyv sem áprilisi tréfa. Leginkább talán az Alkotmány Asztala elnevezésű fétis nevettető, és emlékeztet gyerekkorom valaha volt haszontalanságaira.

Egyszer azt találtuk ki, hogy mindenestől felforgatjuk az osztályt. A padokat fordítva állítottuk fel, kabátunkat hátul gomboltuk be, a képeket megforgattuk, mindent átrendeztünk, majd háttal állva vártuk az első órára belépő osztályfőnökünket. Meg is érkezett. Szó nélkül felment a katedrára, majd percekig csend lett. Belőlünk lassan elszállt a várakozás jóleső izgalma, nem az következett, amit vártunk, egyre kínosabban alakult a dolog. Kezdtük értetlenül nézegetni egymást. Mintha csak ma lenne. Aztán szép emlékű latintanárunk végre megszólalt: „Fiúk, ez minden, amit kitaláltatok? Jobb nem jutott eszetekbe? Legjobb, ha gyorsan rendet tesztek, csináljatok mindent vissza!”

Mi ott és akkor visszacsináltuk.

Ezt ajánlanám az országot mára fenekestől felforgatóknak is, és ha csak lehet, ezután már ne legyenek újabb ötleteik.

Gerencsér Emil
Budapest