Angyalföldön szóltak a kerület vezetésének, hogy a padoknak nincs meg a támlájuk, szegény szerelmesek nem tudnak csókolózni

Pár éve azóta politikussá vált (lefokozás?) újságíró ismerősömmel találkoztam az OTP kerületi fiókjában. Régebben, a rend­­szerváltás körül egy épületben (nem egy újságnál) dolgoztunk. Amíg a sorszámunk felvillanására vártunk, elbeszélgettünk azokról az időkről. Aztán megkérdezte:

– Hol laksz?
– Itt – feleltem szinte büszkén –, ebben a balrezervátumban.

Igen, akkor ez volt az egyetlen kerület a fővárosban, amelyik megőrizte baloldali fölényét Budapesten.

Én nem vagyok bennszülött, de már több mint negyedszázada itt élek, az Angyalok földjén (ahogy a film címe szól Kassák regénye után). Nem bennszülött vagyok, hanem (megélhetési?) bevándorló, akit kissráckora óta sok minden köt ide.

A Tromos pálya, ahová a negyvenes évek végén apám vitt a régi százas Csepeljén. Mert saját pálya híján ott, a Latorca utcában játszott kedvenc csapatunk, a Vasas. Ott láttam a gyepen Kubalát, Sziszit (Szilágyi I. Gyulát), Marikot, Tóth III. Matyit. Próbálom összeszedni, kiket még. Turai, majd Ruzsa volt a kapus, amikor meccsre kezdtem járni (őt aztán hatalmi szóval elvitte a Honvéd), előtte Lőrincz, Lóránt, Kontha (meg Siklósi, Pósa „Prakker” nevére emlékszem a hátvédek közül – bár itt valószínűleg keverem két-három év védőjátékosait, nem tudnám már elmondani az összeállítást). 1947 és 1949 között nagyon sok Vasas-meccset néztem itt végig. Olyan játékosokat láttam, mint Szilágyi II., Vadász, aztán Berzi Sándor (ő jóban volt apámmal, a Landler Jenőről elnevezett István utcában laktak, a fia – ma már nyugdíjas – születésekor én is fölmentem megnézni a babát). Illovszky volt – többnyire – a jobbszélső, Szilágyi I. a középcsatár, Kubala Kuksi és Tóth III. (Matyi) a balszárny. A szőke Mezőre meg egy Csepregi nevű játékosra is emlékszem. És néhány sajátos Kuksi-gólra: nem ollózott, hanem estében hátrafelé, páros lábbal bombázott a hálóba. Mondom: többször is. A Tromos pálya (ma is az Elektromos műveké) volt az egyetlen villanyfényes stadion, itt bonyolították le az Esti Kupa-tornákat.

Többnyire telt ház előtt. Ami legalább tízezer nézőt jelent, mert (ma azt hiszem, kisebb a lelátó) elfértek ennyien.

Fotó: MTI archív / Bisztray Károly

Hát igen, első élményeim a focihoz kapcsolódtak. Meg ahhoz, hogy sokszor mentünk Imre unokabátyám elé, aki az ötvenes években a Lángban dolgozott. Onnan kószáltunk aztán be a belvárosba vagy éppen a Római-partra (gyalog a vasúti híd keskeny gyalogjáróján a Duna fölött), a Bíbic csónakházhoz, ahol haverok múlatták az időt.

Vagy a Szabadság strandra (akkor is Da­­gálynak mondtuk), nemcsak hamvas if­­jú­­ságunkban, hanem később, család­­apaként is Kőbányáról, a strandolni vágyóktól mindig zsúfolt 32-es busszal. (Tessék mondani, lesz még egyszer Dagály?) A busz dögletes kánikulában sokszor egy órát is várakozott a Szegedi úti sorompónál. Mert arra járt, nem létezett még Kacsóh felüljáró. (Moldovát remek szatírára ihlette az a sorompó – mindenféle árusok telepedtek meg a várakozó utasok ellátására.)

Aztán ’56-után Földesi József és Mezei András hívtak ide újságot csinálni. Boldog voltam, és lelkes, hiszen tízéves korom óta az újságírópályáról álmodoztam. Azt mondták, a Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség lapja lesz, igazi újság. Elkezdtük, és – komolyan – alig vettem észre, hogy a FIMSZ-ből (pontosan március 21-én) KISZ lett, az Angyalföldi Ifjúság tehát a KISZ lapjává vált. Igaz, nem is nagyon érdekelt. Újságot írni – ez volt a fontos. 19 éves voltam.

A szerkesztőség a Váci úton volt, a Lehel piaccal szemben, alighanem abban az épületben működött, amelyikben később sokáig a kerületi helytörténeti gyűjtemény. Hogy miért nem vagyok ebben biztos? Mert akkor előkertje volt ott minden háznak, de azok már nincsenek meg, az úttest meg a járda lett helyettük kicsit szélesebb.

Sok névre nem emlékszem az amatőr újságírócsapatból. Gál Robiéra igen, akivel együtt amatőrködtünk az Egressy Klub színjátszócsoportjában. Ő itt is lakott, a kerületben (végzett szociológus, de ma inkább a könnyűzene és operett utcáin járkál, könyvet írt Kálmán Imréről, Seress Rezsőről, Fényes Szabolcsról). Mezei Andrást is korábban megismertem, nagynénje anyámmal dolgozott egy trafikban. Andris akkor ígéretes pálya­­kez­­dő költő volt, egyik első verse itt jelent meg az Angyalföldi Ifjúságban. Nagyjából még mindig tudom, valahogy megmaradt bennem, két (gondolom, fontos) sor kivételével: Gyufafény lobban / s elalszik mindörökre. / Vékonyodik a szár, / lehanyatlik a fej. / Bezárul fázón a sötétség mögötte / s világosságban sincs már / számára hely. (Most itt kéne lennie az el­­veszett egy-két sornak. Majd:) Ilyen a költő, ha költő / s ha nem / pusztuljon el a hallgatásban.

Nekem ez akkor nagyon tetszett. Kerestem később Mezei köteteiben, de sehol nem találtam. Ő nyilván a zsengéi között tartotta számon.

Pár hónap alatt – amíg a lap működött – több kis írásom jelent meg, és a legvacakabbra is nagyon büszke voltam, alig vártam a megjelenést. Emlékszem, „interpelláltam” a kerületi tanácshoz padügyben: a kerületben a padoknak nincs meg a támlájuk, szegény szerelmesek nem tudnak hátradőlve csókolózni (esküszöm, ezt írtam meg); aztán valami Réti elvtárssal készítettem interjút a kerületi fiatalok történetéről (ő a párttörténeti intézet igazgatója volt, vagy ilyesmi), de Gál Robival közösen interjúvoltuk a József Attila Színházban az akkor pályakezdő Szemes Marit (aki A szabin nők elrablásában a csinos szobalányt játszotta – s az interjú arra is jó volt nekünk, hogy kétszer megnézzük a darabot, ingyen, tiszteletjeggyel).

És jártuk az utat, a macskaköves utat ifjú feleségemmel is albérletes korunkban, pályakezdő házasokként. Mindenféle Váci úti gyárakban (Akkumulátorgyár, Kender-Juta) rendezvényeken szavaltunk, ketten ötven forintokért. Ami nem volt kis pénz: közepes étteremben a feléből meg tudtunk vacsorázni ketten.

Milyen távolinak tűntek akkor azok a gyárak a Nyugati környékétől! (A Kádár utcából villamosoztunk ki – vagy kigyalogoltunk a Váci úton, de visszafelé már futotta villamosjegyre is.)

A régi Tromos pálya
Fotó: MTI / archív

A hetvenes-nyolcvanas években itt tanítottam a könyveseket a Váci út 100. alatti szakiskolán. Sok-sok éven át beszéltem nekik a könyvpropagandáról, reklámról. Jegyzetet is írtam számukra – ma már használhatatlan lenne. A propagandából azóta marketing lett, könyves rádió- és tévéreklám pedig manapság szinte nincs is, mert a könyvnek az megfizethetetlen. (Ez a kitérő csak sirám, de felötlött.)

Még a régi rendszer volt, de már változott. Könyvkiadói gazdasági munkaközösséget alapítottunk, és 1984-ben a Népfürdő utcában, a nagy panel lábában béreltünk kis irodát. Akkkoriban ez szinte kiadói negyeddé kezdett válni, itt működött a GeneralPress, a Noran, az Editorg, ma is itt van a Kornétás, a K.u.K.

A környék egyre jobban tetszett. És mert mi nem féltünk a paneltől (Kőbányán is abban laktunk), ’91-ben ide költöztünk. Azóta egy tényleg nagyszerű kerület büszke lakosa vagyok, egy kerületé, amelynek a képe első találkozásunk óta annyira megváltozott, hogy már senki nem ismerhet rá.

Én igen: mert az ablakunkból kinézve látni a Tromos pályát. És ott még mindig zöld a gyep.