Aljas nyolcas
Hogy az élet valamiféle habostorta lenne, ezt Tarantino sohasem állította. Ő ugyanis egy tapintatlan rendező, a kivert fogak és kiontott belek ábrázolásának bajnoka. Ebben a filmben is szétlőtt fejeket, emeletes bűnöket mutogat. Azt üzeni a történettel: Waterloo sem volt elég, a hős vértől pirosult gyásztéren egyesek még markecoltak is.
Az összetéveszthetetlen rendezőben mindig volt arra hajlam, hogy „túltolja”. A potmétert, a feleselő mondatokat, a vihart, a nyomdafestéktől idegen kifejezéseket, a méretet, a ritmust. De ezzel együtt vagy ennek dacára vacogunk a nézőtéren, amikor Wyomingban vihar van, kerülget bennünket a hazugságok hallatán a hányinger, vagyis úgy működünk fizikailag és mentálisan, ahogyan Tarantino akarja. Erős film. (Itt-ott túltolva.)
Az ő vadnyugatán Észak és Dél kvietált katonái csapnak össze, niggernek, nőnek hallgass a neve (és akkor még túl is értékeltük lehetőségeiket), a gyilkos és a „tisztességes ember” (például fejvadász) között olykor csak árnyalatnyi a különbség. Egy pisztolygolyónyi. (Csak az nem mindegy, hova csapódik be.) Baljóslatú, hogy a küzdelemben mind a két oldalon van egy-egy hóhér. Egy ragadványnevű és egy professzionális. Nem lehet kétségünk: a helyükön vannak.
A vicinális apokalipszis meg is érkezik, a vériszamós kunyhóba azonban nem lép be nyomában az igazság. Nincs feloldozás. Nincs katarzis. Igaz, effélét Tarantino nem is ígér. Nem érdekli a „tartós életpályamodell”, inkább a pillanat halálos veszélyeit keresi, a választ a ki lő elébb? találós kérdésére. És ezúttal mindenkinek a lukas céltábla szerepe jut.
Az Aljas nyolcas nem a legjobb s nem is a legrosszabb filmje a szuverén rendezőnek, de jellegzetesen az övé. És nehéz kivonni magunkat a hatása alól.
(Rendezte Quentin Tarantino)
Bölcs István
