Akik nem engedtek a ’48-ból – Zsidók és a szabadságharc
1840-ben hosszú vajúdás után a második pozsonyi diéta az örökváltság és a szabad ipartelepítés mellett megtett egy másik bátor lépést is, amelyet az eredeti reformtervekhez képest felhígítottak ugyan, de a hatása így is óriási volt.
A XXIX. törvénycikk kimondta, hogy a zsidók is beköltözhetnek a városokba (kivéve a bányavárosokat), alapíthatnak gyárakat, és az izraelita vallás ezentúl a bevettek közé számít. A zsidóság a teljes jogegyenlőségre számított ugyan, de azt az 1844-es országgyűlés sem biztosította, de még az 1847–48-as sem, bár Kossuth apró előrelépésként javasolta, hogy a városok, ha akarnak, adjanak polgárjogot. A huzavona nem volt véletlen. Széchenyi, elismerve a zsidó követelés jogosságát, azt mondta, hogy amíg a magyar nemzet nem elég erős és magabiztos, addig új elemeket nem fogadhat be. Somssich Pál szabadelvű képviselő a kérdést úgy intézte el, hogy a zsidók vagy beolvadnak, vagy kiűzetnek, harmadik út nincs.
Bernstein Béla idézi mindezt keserűen 1898-ban kiadott, Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz és a zsidók című könyvében. A történész egy évvel a kiegyezés után született Szombathelyen, majd Nyíregyházán volt főrabbi. 1944-ben meggyilkolták Auschwitzban. Nem volt a zsidó reformirányzat híve, sőt, de elismeréssel ír a német-cseh Lőw Lipót rabbiról, a híres prágai Jehuda Lőw Besalel leszármazottjáról, aki először prédikált magyarul a zsinagógában, és tett bizonyságot a zsidók idetartozásáról.
Az alábbiakban a fenti könyv alapján rögzítjük a kor magyar–zsidó történetének szélső pontjait, néhol kiegészítve Bernstein tudós leírását, a hazafias odaadás és csalódott zsidó várakozások egymást mégsem kizáró elegyét.
Jönnek a félelem, az ellenszenv és a sorsközösség csatái.
A mai történetírás úgy számol, hogy Lengyelország felosztása, tehát 1772 után 1840-ig évente kétezer zsidó vándorolt be Galíciából, onnantól hétezer, nyilván a liberálisabb letelepedési törvény miatt. Így aztán (az alacsonyabb gyerekhalandóság okán is) 1840 és 1880 között Budapesten a zsidók aránya tízről húsz százalékra nőtt. Az ütem más városokban is hasonló volt.
Bernstein leírja: az 1840-es törvény életbelépése után pár évvel elindul a városok lázadása. Pozsonyban öt nappal a pesti forradalom után, 1848. március 20-án beverik az ablakokat, megostromolják a zsidó házakat, és a városi nemzetőrség ezt csak nézi. Az országgyűlési ifjak állnak ki a zsidók mellett. Április 3-án kormányrendelet védi meg őket, de hozzáteszi: „A zsidók mindent kerüljenek, ami ellenük ingerültséget okozhat.”
Székesfehérvár április 4-én három napot ad a zsidóknak a távozásra, 7-én el is mennek. A kormány kiküldi Pulszky Ferenc biztost, ő megsemmisíti a népgyűlési határozatot, és az elűzöttek egy nap múlva visszatérhetnek. Szombathelyen 4-én kirabolják az üzleteket, kiöntik a bort és a pálinkát, a zsinagógában összevágják a tóratekercset. Április 8-án Pesten, a Múzeumkertben szervezett gyűlésén egy ügyvéd követelte, hogy űzzék ki azokat a zsidókat, akik 1838 után jöttek. Április 23-án Pozsonyban a csőcselék megint szétver mindent, a városi tanács azt javasolja, a zsidók egyelőre menjenek el. Sopron és Pécs néhány napon belül ki akarja költöztetni őket, de a hatóságok kitartanak. A Pesti Hírlap szerint a városi polgárság szövetségre lépett a csőcselékkel, mert a zsidókban konkurenciát lát. Budapesti Híradó: „Szabadságunk meg van fertőztetve, mégpedig a legszennyesebb úton.”
Nézzük Bernstein nyomán a másik oldalt.
„A zsidó képviseletek vezető választmánya” felhívásában azt írja, hogy ezentúl „minden elkülönözésnek meg kell szűnnie, és mi csak hazafiak, csak magyarok vagyunk”. 1848 májusában az önkéntes haderőbe jelentkező fiatalokat azzal köszöntik, hogy „Bizonyuljatok Magyarhon igaz fiainak, úgy, mint a hős Makkabeusok méltó utódainak.” Korn Fülöp könyvkereskedő, honvédtiszt ezt írja szeptemberben, amikor egy osztrák pénzből szervezett szlovák légió betör Észak-Magyarországra: „Pozsony zsidai fel a lázadás ellen! A hazát rabló hordák sújtják (…) uszítják a tudatlan tót népet a magyarok és a magyar érzelműek ellen.” Sok zsidó fiatal jelentkezik a Nemzetőrségbe.
Vissza az előbbi térfélre.
A zsidókat hol beveszik, hol nem. Székesfehérváron a városi nemzetőrség 12 századából hét a befogadás, öt az elutasítás mellett szavaz. Nagyváradon a svábok lakta városrészben nem kell a zsidó nemzetőr, a többi kerületben igen. A terézvárosi rablások hírére Batthyány miniszterelnök azt üzeni, hogy küld katonát, de csak ha a zsidók kilépnek a nemzetőrségből, sok tiszt ugyanis nem akarja megtűrni őket. Táncsics Mihály dafke szervez egy külön izraelita századot. Bernstein nem írja, miért folyt ez így, nyilván mert a magyar–zsidó viszonyban máshol is a közeledés és a távolodás, a rokon- és az ellenszenv váltakozott sokszor hisztérikusan. A zsidóság elkötelezte magát a forradalom mellett, és áldozatra is hajlandó volt a beígért, egyre csak késlekedő, de közeledőnek gondolt egyenjogúságért, a kiterjedő üzleti lehetőségekért, egy gazdagabb és jobb életért. A fogadtatás nem volt arányos ezzel az odaadással, hogy finomak legyünk. Mindenesetre Jellasics betörése után, ahogy Görgey mondta, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a származást kutassák. Aki harcolt, hazafi volt, kész.
Berstein 1898-ben vitatkozik azokkal, akik a zsidó nemzetőrök, honvédek számát néhány százra teszik, szerinte több ezer főről lehet szó. Vagy még többről. Egy háborúban kevés dolgot írnak fel, de Kossuth úgy vélte, a száznyolcvanezres haderőből húszezer lehetett izraelita. Nem tudni, honnan vette ezt, de mindegy is. Bernstein a tisztek között nyolc őrnagyot számol össze, huszonnyolc századost, huszonhét főhadnagyot, hetvenhárom hadnagyot, és orvosokat, speditőröket, akik sokszor hitelbe, néha ingyen szállítottak és gyűjtöttek pénzt a seregnek.
Ez lenne, nagyon hiányosan, egy valószínűleg páratlan, konfliktusokkal terhelt, de egy ideig sikeres egymásra találásnak a története, úgy, ahogy egy történész-főrabbi látta akkor, amikor már végbement a neológ–ortodox törés az egységes, de a polgári világ kihívásaival küszködő hitközségi életben, amikor már egy éve létezett az Országos Antiszemita Párt, bár azt, hogy lassan már minden eltörött, csak később érthette meg.
A liberális reformelitről kellene még beszélnünk.
A jogegyenlőséget a zsidóság 1849-ben kapta meg, amikor már minden bukásra állt. Nem is ért már semmit. Kossuth később azt mondta Londonban, hogy halálosan szégyelli, amiért a jogkiterjesztés az előítéletek miatt annyit késett. Az igazság az volt, hogy a magyar történelem talán legkiválóbb, mindenesetre legsikeresebb reformnemzedéke, amely a vereség után, a hatvanas évek végén visszatérhetett, hogy mégis életet adjon az álmainak, 1848-ban azzal nézett szembe, hogy a népe és közte iszonyú a szakadék. A hatalom csúcsán ülnek, de alig urai a közvéleménynek. Féltek a nemzetiségi nacionalizmustól, féltek a zsidókkal versengő polgároktól, féltek a zsidóktól és féltek attól a magyar nacionalizmustól is, amelynek az ébredését ők segítették, és amely veszélyt látott minden másféle csoportban, törzsben, életformában.
És sújtotta őket a liberális vakság is, az a hit, hogy elég egy szabadság és jogegyelőség feliratú Kossuth-bankót bedobni az idők sodrába, és az majd örökre elrendez mindent. Később jöttek rá, hogy a társadalom félelmei és vaksága milyen könnyen átírja a politikai menetrendet, hogy a szabadság milyen keveseknek számít igazán, és hogy milyen átkozottul nehéz egyensúlyt találni az okos progresszió és az azt még éppen elviselő többség között.
És ők még így is zsenik voltak. Mi nem.