Ahák és nahátok nélkül
Nem tett jót a márkának, a skandináv kriminek a Millennium-trilógia hatalmas sikere. Visszaütött. Túl magasra került általa a léc.
A szereplők különös sorsa, az erős társadalmi keresztmetszet, a sokszor brutális közelharc, az elfajult indulatok, az ismeretlen múltba visszanyúló titkok, a könyvek „letehetetlen” volta egyértelműen mércévé tette Stieg Larsson regényét. Mindenki másnak igyekeznie kell, aki a nyomdokaiba hág.
E kötet borítóján azt olvasom, hogy „2010 legjobb dán krimije, valamint 2010 legjobb skandináv krimije”. Nyilván olyan a könyvkiadás is, mint a borászat: vannak jobb és gyengébb évjáratok.
Főhősünk idősödő detektív, akit nemigen szeretnek a főnökei, ezért rábízzák a „döglött ügyek” alosztályát az alagsor mélyén. (Legyen csak jó messze!) A rendőrségen is dúl a féltékenység: ki mit tud, azt elrejti, ha be lehet mártani a kollégát, hát bemártják, errefelé is a káröröm a legszebb öröm.
Felügyelőhelyettesünk hivatalnoklelkületű szürke. Nincs Sherlock Holmeshoz való esze, Miss Marple-hoz illő megérzése, még csak egy szomorú ballonja sincs, mint Columbo hadnagynak volt. Nagy szerencséje viszont, hogy titokzatos arab (?) asszisztense jól kezeli a rugós kést és a vasrudat.
(Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul. Fordította Szöllősi Adrienne. Animus Kiadó.)
(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra XXIII. évfolyamának 45. lapszámában, melynek nyomtatott vagy digitális kiadását
itt megrendelheti.)
