A Zsolnay-rejtély

Pécsett a Zsolnayhoz majdnem mindenkinek köze van. Részben ebből indult ki P. Horváth Tamás, a Tündérváros szerzője. Érdekelte őt a pécsi pletyka, amely összefüggésbe hozta a Zsolnay család férfijait a szabadkőművességgel. Nincs ennek látható nyoma, hacsak az nem, hogy az ismert Zsolnay-szobron ott bújik meg egy körző, egy derékszög és három golyó képe. Még a Ledinán álló mauzóleumról mondták, hogy eleve szabadkőműves építmény. Rászánta hát magát néhány éve a szerző, hogy mindennek utánajárjon.

1950-ben, amikor feloszlatták a páholyokat, az ÁVH a központi levéltárba vitte az iratokat, több vagonnyi papírt, amelyeket a szabadkőművesek pesti palotájában, a Podmaniczky utca sarkán lévő épületben foglaltak le. A pozsonyi Schiller-páholy iratai között meg is találta a bejegyzést az író: Nikolaus Zsolnay, Fünfkirchen – 1884-ből, amikor beavatták az inas fokozatba.

Valószínűleg a gyáralapító atya, Zsolnay Vilmos is páholytag volt, noha erre nincs bizonyíték. Annyi tudható: Vilmos öccse, Zsolnay Celesztin Garibaldi seregében harcolt, többek között Türr Istvánnal – s ők mind szabadkőművesek voltak. Szinte kizárt, hogy Vilmos „kimaradt” volna ebből.

De vajon mit adott a szabadkőművesség a tagjainak a XIX.-XX. század fordulóján?

– Ez volt abban a korban a Facebook. Olyan kapcsolati háló – nyilván a ma technikája nélkül –, amilyet mostanság a közösségi oldalak jelentenek. Ezért sem szerette soha a hatalom, sem a katolikus egyház, mert nem tudták ellenőrizni. Hitler egy kalap alá vette a szabadkőműveseket a zsidókkal, pedig arányaiban csak annyi zsidó volt a páholyokban, mint a korszak polgárosodott társadalmában általában – magyarázza P. Horváth Tamás.

Pécs és az egész vármegye nagyon klerikálisnak számított akkoriban, nem nagyon akadt dzsentriréteg. Jellemző, hogy az urak Somogyba ruccantak át mulatozni. Zsolnay Miklós meg pozsonyi és pesti páholyokba járkált fel, hiszen úgyis állandóan úton volt a gyár ügyei miatt. Valóban hálózat volt a szabadkőművesség: a páholytagok sűrűn találkoztak, és ilyenkor informálisan a legkülönfélébb dolgokat meg lehetett tárgyalni. Könnyebben ment az üzlet.

Tegyük hozzá: minden egyéb is.

A Tündérváros történetének egyik csúcspontja az 1907-es Pécsi Országos Kiállítás, amelynek Zsolnay Miklós a főszervezője volt. P. Horváth állítja: a szabadkőművesség támogatása nélkül ezt nem lehetett volna megrendezni. A szervezőbizottság legtöbb tagja is valamilyen páholyhoz kötődött. Pécsre, az akkor ötvenezres kisvárosba, ahová egyetlen sínpár vezetett, több mint egymillió fizető vendég érkezett e fél év alatt. (Egy évszázaddal később, a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa év során négyszázezer látogató járt a városban.)

Titokzatos figura volt hát Zsolnay Miklós. Életműve lenyűgöző. Apja, Vilmos, hamar maga mellé vette, miután kitaníttatta: öt nyelven beszélt, értett a technikához és jó szimata volt a kereskedéshez. A Zsolnay-gyár igazából az ő vezetése alatt vált manufaktúrából világcéggé, amelynek gyárai és bányái voltak a régi Magyarország területén, és termékeikből ugyanúgy szállítottak Mexikóba, mint Bécsbe vagy Szabadkára.

– Furcsa, de mindezt úgy tudta elérni Miklós, hogy kora ifjúságától fogva küszködött egy kellemetlen betegséggel; szifiliszes volt – folytatja P. Horváth. – Ennek az is tünete volt, hogy nem tudott aludni, és nem is volt rá szüksége. Napi két óra alvással elvolt. Kártyázott éjszakánként a Nádorban, ha jó vevő vagy fontos ügyfél ült vele szemben, akkor „barátságból” veszített. Amúgy többnyire nyert. Hihetetlen munkabírása volt. És van még valami, amiből kitűnhet szabadkőművessége: a korai kapitalizmusban nem a munkásellátás, az orvosi háttér, az iskolaprogram volt szokás, hanem a kőkemény kizsákmányolás. Zsolnay munkásai viszont kertes házakat kaptak.
Zsolnay Miklós ideális regényfigura: vannak róla történetek, amelyek inkább legendák, mert ő maga naplót nem írt, a sajtó pedig úgy nem foglalkozott vele, mint a kor „celebjeivel”, a főnemességgel.

És melyik sztorit kedveli leginkább a szerzői lélek?

– A házasságkötését. Miklós sokára nősült. Egy őskatolikus családba behozott egy református leányzót, ráadásul színésznőt. Úgy mutatta be a családnak, hogy karácsonykor az arát becsomagolta egy dobozba, és a Mennyből az angyal eléneklése után onnan pattant elő. Óriási botrány lett belőle. Kell-e mondani, hogy a házasság nem volt hosszú életű? Egy év múlva elváltak.

Zsolnay Miklós szerethető figura volt, egész életében a gyárért, Pécsért dolgozott. Voltaképp ez az a „zsolnayság”, amelyet máig és oly szívesen emlegetnek a városban. Mennyire maradt meg? Mennyire jellemző a mai Pécsre? Ahol most is létezik a cég (egy szír-svájci üzletember tulajdonában), és a gyár volt területén 2012-re elkészült a Zsolnay Kulturális Negyed.

P. Horváth Tamás íróként, de elsősorban pécsi polgárként megfogalmazott véleménye nem olyan rózsaszín, mint a legkorábbi, az eozinmáz előtti Zsolnay-kerámiák:
– Sajnos úgy néz ki, mindaz, amiről a Tündérváros szól, csak emlék. Miklós egy bankárnak azt mondta egyszer: „A mi tőkénk a kemény munka és a tehetség, nem a kölcsönök.” Hát, mintha napjainkban nem ez lenne a jellemző. És valahogy akkoriban nem volt korrupció. Nem tudom, hogyan csinálták, de az emlegetett 1907-es kiállítás pénzei rendben voltak, nem tűnt el belőle semmi. Amúgy meg a város ügyeit akkoriban nem politikusok intézték elsősorban, hanem kereskedők, gyárosok, a polgárok. Minden működött. Manapság meg mintha csak felélnénk és leépítenénk, amit örökül kaptunk.